Az 51.: Félelem és reszketés Cannes-ban

  • Sz. A.
  • 1998. június 4.

Könyv

Az ember fogja magát, éjfélkor begyűri a kocsiba csomagjait, számítógépét, barátja szmokingját, fotós kolléganőjét annak teljes ruhatárával és minden ketyeréjével együtt, megiszik a Párizs, Texas teraszán egy dupla-dupla-dupla kávét, és mintegy tizennyolc óra (majdnem) folyamatos vezetés után azon kapja magát, hogy jó harminc százalékkal olcsóbb a sör a Francia Riviéra egyik, a média és a turisták által legtöbbet használt gyöngyszemének kocsmájában, mint általában május idusán megszokta. Biztos a fáradtság teszi, de már ki sem akad a csaposon, amikor az bennfentes mosollyal közli, hogy azért, mert ma még csak az 51. cannes-i filmfesztivál megnyitója van, holnaptól, az első versenynapon duplájába kerül minden - így a sör is.

Az ember fogja magát, éjfélkor begyűri a kocsiba csomagjait, számítógépét, barátja szmokingját, fotós kolléganőjét annak teljes ruhatárával és minden ketyeréjével együtt, megiszik a Párizs, Texas teraszán egy dupla-dupla-dupla kávét, és mintegy tizennyolc óra (majdnem) folyamatos vezetés után azon kapja magát, hogy jó harminc százalékkal olcsóbb a sör a Francia Riviéra egyik, a média és a turisták által legtöbbet használt gyöngyszemének kocsmájában, mint általában május idusán megszokta. Biztos a fáradtság teszi, de már ki sem akad a csaposon, amikor az bennfentes mosollyal közli, hogy azért, mert ma még csak az 51. cannes-i filmfesztivál megnyitója van, holnaptól, az első versenynapon duplájába kerül minden - így a sör is.

Eljő a másnap, és tényleg. Bár

a Fesztiválpalotában

még csak módjával nyüzsögnek a bennfentesek, de Zita - a fotós - már be is gyűjt egy-két hatalmas kék foltot az első photocall alkalmából. Willem Dafoe-t, Mira Sorvinót és Paul Austert fényképezi a Debussy terem lépcsőjén, amikor a szakma Cannes-ba akkreditált kiválóságai felrúgják, beletapossák a földbe, és kikönyöklik a veséjét. Utána egy café teraszán, viszki mellett megállapítjuk, hogy a médiagenyák nemzetiségtől és fegyvernemtől függetlenül állatok, majd a kategorikus szillogizmus szabályai szerint levonjuk a konzekvenciát, és elhatározzuk, hogy együtt üvöltendő a farkasokkal, azok leszünk mi is.

És lőn. Másnap Terry Gilliamnél, Johnny Deppnél már Zita is könyököl, rúg, harap, én pedig a sajtóirodában csendben kihúzok egy szláv nevet a Félelem és reszketés Las Vegasban bulijának a listájáról, hogy a helyére írjam a sajátomat. Hiába, Hunter S. Thompsonért mindent, és még nem tudom, hogy Liv Tylerért rabolni, Sharon Stone-ért ölni fogok.

Ezzel egyébként láthatóan mindenki így van Cannes-ban. Egy nő, meglátva a nyakamban fityegő, másodosztályú belépőkártyámat, sírva könyörög, hogy szerezzek neki egy jegyet az esti filmre. Megnézem a programot: Tsai Ming-liang mozija megy, láttam tegnap a sajtóvetítésen, bűnrossz. Megpróbálom lebeszélni, de hiába, csendesen sírdogál, és azt hajtogatja, hogy ő csak fel akar menni egyszer a vörös szőnyegen, ha már itt van.

Este újabb viszki, újabb konklúzió: az emberek hülyék. Zita közben rájött, hogyan gyűrheti be magát az első sorokba, azóta olyan fotókat készít, mint két isten. Lekapja Chuck Norrist autogramosztogatás közben; én csak a képet látva jövök rá, hogy ezt a szakállas kis muksót küldtem el az anyjába, amikor nekem jött a Carlton Hotel bejáratában. Még szerencse, hogy nem értett magyarul. Újabb filmek, újabb megméretés, majd a nap csúcspontja: Depardieu-interjúlehetőséget cserélek két Blues Brothers-bulibelépőre. Nem tudom, ki járt jobban, mindenesetre nekem 1981 óta borsódzik a hátam attól, hogy Dan Aykroyd és John Belushi azt üvölti: "everybody need some body", most pedig Aykroyd olyanokkal nyomja, mint BB King, Wilson Pickett, Sam Moore és -az alkohollal és a drogokkal folytatott küzdelemben hősi halált halt Belushi helyén - John Goodman, aki a szó szoros értelmében hatalmas fazon. Ital ingyen, másnap másnap és Bruce Willis, aki azért van itt, mert itt van ötven perc abból a filmből, amiben szerepel. Zita a fotósokkal vív közelharcot egy jobb kameraállásért, én csendben beszambázom a moziba. Hiába, na, mit tesznek a kapcsolatok: ha nem lenne itt egy ismerősöm, aki ismer valakit, akit megkért, hogy szóljon az érdekemben valakinek, aki szólt az érdekemben a Disneynél, akkor kinn toporoghatnék a sajtóigazolványommal kapásra várva. Később,

a Twentieth Century Fox

sajtóirodájában bevetek egy újabb trükköt: a Magyar Televízió rövidítését írom a nevem mellé, amit itt, ugye, Music Televisionnek olvasnak. (Be is jön, ettől a perctől kezdve gyakorlatilag bármelyik foxos rendezvényre bemegyek.) Este Armageddon-buli, ahová eljön Willis, Liv Tyler, Buscemi, Maruschka Detmers, Beatrice Dalle, valamint és még vagy ezren. Ráindulok Dalle-ra, de a drabális testőrök elvernek a VIP-sátor közeléből, marad a bárpult és a viszki. Néhány óra múlva gazdagabb vagyok egy tapasztalattal: a jó nők vodka-narancsot isznak, a nagyon jó nők pedig ebből legalább négyet.

Másnap újabb másnap, ami még nem lenne baj, de interjú a Hotel Du Capban, ami már annyira előkelő, hogy fáj. A tengerparti sziklákba ágyazott paparazzik felvillanyozódnak, amikor megérkezünk, aztán dühösen legyintenek: Sharon Stone-t várják. Már öt napja. A személyzet annyira gyűlöl bennünket, amennyire csak lehet, valószínűleg tudják, hogy nem fogyasztunk, viszont ellopjuk a kiskanalat. Aztán megérkezik Liv Tyler, és kivirul a világ. Később, amikor visszahallgatom a magnószalagot, bizonyossá érik, hogy ez sem lesz életem interjúja: Liv utánam ment el a buliról, és egy órát aludt, közlendője egyenlő a nullával, viszont jól látszott a szája sarkában a két jellegzetes Tyler-ránc. Buscemi rutinosabb, fehér, mint a hó, amikor ezt megjegyzem, elmondja, hogy ilyen az alapszíne, a Fegyencjáratban például smink nélkül játszott.

Este újabb viszki és fotónézés Zitával, ma főleg kutyákat fényképezett. A Riviérán a jelek szerint az öntelt, kis testű vakarcs a honos faj, az utcákon viszont legalább akkora kolbászok hevernek, mint a Pollack Mihály téren. Nem tudom, hogy csinálják. Éjszaka - most először -szolid vacsora egy étteremben, tengeri biszbaszok, horrorszámla, pléhpofával.

Ahogy elmúlt az Armageddon, a népek már rá is kattantak a Godzillára. A sztárok meg mintha valami láthatatlan alagúton jönnének-mennének, időnként feltűnnek a Fesztiválpalotában - ilyenkor Zita mindig újabb kék foltokkal tér meg a szállodába -, fényképezkednek és köddé válnak, hogy este a vörös szőnyegen materializálódjanak újra. Többek szerint a technika fejlettsége nemsokára lehetővé teszi, hogy hologramok vonuljanak a gálákra, de addig is be kell érnünk Depardieu-vel - kíváncsi vagyok, Carol Bouqet meddig tolerálja a hasát, de az is lehet, hogy ő hordja a babát -, Hugh Granttal, Ralph Fiennesszel, aki úgy tesz, mintha Liv Tylerrel járna, pedig nem, és mindenkivel, aki él és mozog a vásznon.

Innen kezdve összefolyik a fesztivál. Zita időnként felbukkan, megmutatja sebesüléseit, és egy viszki mellett szertartásosan megbeszéljük, ki miért menjen el az anyjába.

Találkozunk magyarokkal

- a filmesek valamiért mind kedvetlenek, és francia borosüvegből isszák a Lánchíd konyakot, ellentétben a tüneményes Pölöskei házaspárral, akik cigarettás játékon nyerték az utat, ezért élvezik az ittlétet, igaz, moziban nem nagyon voltak, sőt, egyszer Andy Vajnát is látjuk, de a tömeg amortizálja az emlékeket. A Godzilla-parti napján tetőzik az őrület: hihetetlen, mennyien tolonganak az utcákon, ráadásul mindenki telefonál, déltől gyakorlatilag a mobilhálózat valamennyi cellája foglalt.

Én csinálok még egy rakás interjút, Zita pedig merő rutinból, mintegy véletlenül elkészíti élete egyik legjobb képét. Aztán elérkezik a fesztivál utolsó napja, az eredményhirdetés, amit mi már nem várunk meg, mert rohanunk haza szavazni. Vasárnap éjjel, két Orbán Viktor között a hálón azért ráklikkelek az eredményekre, és látom, nagyjából a papírforma jött be: Angelopoulos polgártárs nyert orrhosszal Benigni polgártárs előtt.

Sz. A.

A tudósítás a Multi Movie by Multifilter támogatásával készült.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.