Aki a szocializmusban nőtt fel, mint én is, azt tanulta, hogy politikusaink beszédeit nemhogy komolyan venni, de még figyelemre méltatni is időpocsékolás. Hogy ilyen irányú tapasztalataimat el is felejthetem, ha Göncz Árpádról van szó, azt korán megtanultam: véletlenül egy személyes emlékem van arról, hogyan viselkedett Göncz íróból politikussá válásának első alkalmával.
Ez 1990. május végén történt, a rendszerváltás utáni első könyvhéten. Amelynek megnyitására a szervezők még jó előtte Gönczöt mint az Írószövetség elnökét kérték fel, de amelyet már mint közben megválasztott ideiglenes köztársasági elnök nyitott meg a Vörösmarty téren. Az aktus után valahogy magára maradva járkált a téren, majd nyomában az őt kissé távolról követő s még ugyancsak tétova két testőrrel befordult a tér melletti kis Vigadó utcába. Egy könyvsátornál ott álltam, az asztalon frissen megjelent Európa megrablása című, a balti államok szovjet bekebelezésével foglalkozó könyvem halmai. A köztársasági elnök odalépett, s mosolyogva így szólt: "Adjál már egy példányt a könyvedből - de nincs nálam pénz." Ez a mondat értette meg most már nemcsak az eszemmel, hanem a zsigereimmel is, hogy új világ kezdődik, amelyben egy államfő ilyen baráti módon énekli ki a pénzt a polgár zsebéből, amelyben a szipoly ilyen kedves formát ölt.
Mielőtt azonban belemelegednék az "én és a nagyember" típusú emlékezgetésbe, először néhány száraz adat. Az 500 oldalas válogatás - ami Tóth Mária munkáját dicséri - 91 beszédet tartalmaz, amelyek közül a legkorábbi 1990 májusában, a legkésőbbi 1997 utolsó napján hangzott el. Mennyiségileg is fantasztikus szellemi teljesítmény.
| ||
Egy kötetbe gyűjtésük nemcsak azért üdvös, mert a szó elszáll, hanem azért is, mert csak kis töredékük szólt az egész ország nyilvánosságához (például szilveszterkor), döntő részben azonban ünnepi alkalmakkor, az Országgyűlésben, sírnál, megemlékezésekkor, fesztiválok megnyitásakor, kisebb-nagyobb tanácskozásokon hangzottak el, ráadásul igen gyakran külföldön. S mivel közéleti ténykedése elvi-politikai részének e gyakorta esszévé növő beszédek képezik a fő formáját, most első ízben kaphatunk átfogó képet Göncz Árpádról, a politikusról. Izgalmas olvasmány, amely a nagy alapbölcsességek mellett sok eligazítást tartalmaz az élet apróbb ügyeiben is, nem is állom meg, hogy az utóbbiak közül ne idézzem a hét évig talajjavítással, vízgazdálkodással is foglalkozó Göncz egy maximáját, amit a Hidrológiai Társaság gyűlésén mondott: "csurgalékvizet nem lehet visszatáplálni a tápcsatornába" (462.). Kit mutat, milyen politikust a beszédekből kirajzolódó kép?
A válaszhoz először is tájoljuk be működése színterét, azt, hogy saját elképzelése szerint hol él, hol élünk. A kötet címével azt mondja, hogy sodrásban, ami földrajzilag azt jelenti, hogy itt, a Kárpát-medencében, amely - s ezt a metaforát többször használja - a kelet árterülete, ahol 800 éve ki-kiönt és elmos mindent a mongol-tatár, oszmán-török, szovjet ár. A pusztításnak a Nyugat mindig csak Bécs előtt vetett gátat. Az ártéren élők, a közép- vagy köztes-európaiak fejében háromféle értékkészlet létezik. Az első a nemzeti, ami - s ez nagyon fontos észrevétele Göncznek - "mindenütt valamiféle ellenállással szemben jött létre, s épp ebben rejlik az értéke" (211.), de - teszem hozzá - ha az ellenállás megszűnik, akkor káros, gyilkos minőséggé válhat. A második a keresztényi. Harmadik értékkészletként a szocialistát említeném. Mondhatok helyette szociálisat is. Vagy közösségit. "Az egyenlőség tudatát vagy legalábbis az egyenlőség iránti igényt." A történelmi események e három értékkészletből alakítanak kaleidoszkópszerűn mindig újabb és újabb történelmi ábrát. Baj csak akkor van, ha egyensúlyuk megbomlik. Saját szerepét Göncz abban látja, hogy igyekszik egyensúlyt tartani e három értékrend és képviselői között.
Nála alkalmasabb személy aligha akadhatott volna e feladatra, s a Magyar Köztársaság legnagyobb szerencséje, hogy e feladat épp Göncz Árpádot találta meg, ezt az "elvhű realistát", hogy az ő megjelölését idézzem, aki elvei rovására nem megy bele az egyetértés reményében nagyobb megalkuvásba, mint amekkora feltétlenül szükséges (200.), aki nem hit nélküli cinikus és nem kétely nélküli hülye (406.), akiben megvan mindaz a jó tulajdonság, amellyel barátját, Bibó Istvánt jellemezte: "nyájas radikalizmus, átélt magyarság, európai liberalizmus, citoyen voltából eredő, magától értődő bátorság" (8.), s aki már csak életútjának alakulása miatt is képes mindenki beleérző képviseletére, képes a másik fejével gondolkodni (ezt, a másik fejével való gondolkodást tartja régiónk legégetőbb problémájának: a kisebbségi-nemzetiségi probléma megoldásának), hisz´ ő ténylegesen volt már mindenféle "másik": két - jogi és agrármérnöki - diplomával rendelkező értelmiségi, kisgazda és szabad demokrata pártpolitikus, szabadúszó író-műfordító, dolgozott segédmunkásként, szakmunkásként, parasztként, fegyverrel harcolt a német megszállás ellen, életfogytiglani börtönre ítélték a szovjet megszállók elleni küzdelméért, amiből közel öt évet le is ült - de aki épp ezért nem hajlandó egyetlen szűk osztály érdekeit védeni a többi ellenében, ami alól csak a védtelenek "osztálya" a kivétel (21.). (Az 500 oldalon két olyan mondatot találtam, amelyik érzésem szerint nem állja meg a helyét. Ezek közül az egyik ennek az "össznépiségnek" a túlhajtása, mikor azt mondja a szerző, hogy "a nép bölcs, a nép fölismeri a létérdeket" [114.]. Nevek ötlöttek föl bennem, melyek viselői a néphez, történetesen - mit tegyünk - a magyar néphez tartoznak, s akik nem éppen bölcsek. De általában is, a nép - vélem én - néha bölcs, néha meg hülye, néha fölismeri a létérdekét, néha meg leismeri.) Azért pécéztem ki ezt a mondatot, hogy általa megmutassam, milyen mérhetetlenül nehéz ennek a különböző értékrendek közötti egyensúlynak a megtalálása és megtartása. Nemcsak azért, mert a "neked is igazad van, meg neked is igazad van" igazságtevő, a dolgok felett lebegő szerepe intellektuálisan nem éppen a leggyümölcsözőbb, s ha a nyájas radikalizmusból hiányzik a radikalizmus, akkor a nyájasság elviselhetetlen negéddé, írott malaszttá változik. Főként és alapvetőn azonban azért nehéz, mert két, egymással szembenálló alapérték, a szabadság és a szolga szót tartalmazó szolgálat közötti egyensúlyról van szó. Valaki, aki kora ifjúságától kezdve a személy szabadságát helyezte világa centrumába, hogyan tudja ezt összhangba hozni avval, amit Göncz szüntelenül hangoztat, hogy tudniillik ő az első számú közszolga, s hogy az elnökséget nem méltóságnak, hanem szolgálatnak fogja fel (ami aztán olyan meglepő kijelentésekre készteti, mint hogy ő, az államfő azért küzd, hogy az állam jogai visszaszoruljanak az egyénnel szemben - 69.)?
Szabadság és szolgálat összesimításának szüntelen, folyamatos munkáját sokféleképpen lehet csinálni, és majdhogynem lehetetlen fogalmilag megragadni, kielemezni. Márai Sándor erről az elegyről mint viszonylagos szabadságról beszél, "amely nélkül nincs értelme az emberi életnek, egyszerre igazság és jómodor, méltányosság és türelmesség, osztozás és nagylelkűség, s amely a legcsodálatosabb vegyítése minden emberi szándéknak és indulatnak: egy morzsával több kell csak belőle, s már torlaszok emelkednek az utcán, egy lélegzetrevalóan kevesebb, s már börtön a világ". Göncz Árpádnak ez a kötete azt tanúsítja, hogy ő azon kevés politikusok egyike, akik tudják a receptet.
Válogatta Makai Tóth Mária; Európa Könyvkiadó, 504 oldal
Az Írók Boltjában 1998. április 29-én rendezett könyvbemutató bevezetőjének rövidített változata
