Három a brazil (Arto Lindsay)

  • 1998. április 2.

Könyv

Tavaly ősszel, miután kijött a második bossa novás albuma, tele lett Artóval a nyugati szakirodalom. Jogos a tíz pont, az év egyik kimagasló produkciójáról volt szó valóban. Húsz év sziszifuszi meló után Arto Lindsay befutott. De azért nincsenek illúzióim: nálunk továbbra is ismeretlen név. Könnyen lehet, ezt a cikket négy embernek írom; mondjuk hatnak, de mindenképpen tíz alatt. Pedig megjelent közben a trilógia harmadik része is.
Tavaly ősszel, miután kijött a második bossa novás albuma, tele lett Artóval a nyugati szakirodalom. Jogos a tíz pont, az év egyik kimagasló produkciójáról volt szó valóban. Húsz év sziszifuszi meló után Arto Lindsay befutott. De azért nincsenek illúzióim: nálunk továbbra is ismeretlen név. Könnyen lehet, ezt a cikket négy embernek írom; mondjuk hatnak, de mindenképpen tíz alatt. Pedig megjelent közben a trilógia harmadik része is.

Arto Lindsay negyvenöt éves, Virginiában született. Misszionárius szülei magukkal cipelték Brazíliába, ott töltötte a gyermekkorát. Brazíliában épp akkoriban virágzott a bossa nova, vélhetően anélkül szívta magába Arto, hogy feltűnt volna neki. Ez a muzsika a szamba családfájának egy kevésbé heves vérmérsékletű hajtása, éjszakai lokálokból indulva járta be a világot, leginkább Antonio Carlos Jobimnak és Stan Getznek köszönhetően. Azon törekvésnek volt húzóága, amely "tropicalia" néven az európai, az amerikai és a helyi szórakoztatózene közös nevezőjét egyengette. A hatvanas évek közepétől, mikor is másfél évtizedig katonai diktatúra uralta Brazíliát, "nemzetietlen" kultúraként meg is kapta a magáét. De a fiatalok - már csak a kötelező szamba ellen lázadva is - akkor már Hendrixet nyomatták; ezt tette Lindsay is, időközben visszakeveredve az Államokba.

A hetvenes évek derekán New Yorkban kibontakozni készült egy radikális zenei mozgalom, a no wave nevű. Jól elvolt egészen addig, amíg Brian Eno - mintegy felkarolva - 1978-ban No New York címmel válogatást nem készített a négy vezető zenekarával. Akik kimaradtak, megorroltak és árulóztak, a mozgalom első köre így elég kínosan zárult. Lindsay e "négyekből" együtt dolgozott hárommal. A DNA a saját triója volt, a Marsnak szövegeket írt, a Contortionsban alkalmasint gitározott. Ezek a zenekarok, azt azért zárójelben megemlíteném, igazi újdonságot nem találtak ki. Meglehetősen brutális, ízekre szedett verzióit prezentálták bluesnak, funknak, popnak és rocknak, még a New York-i art-punkot is meghaladottnak tartva. "Túllépünk a kommerszen, túllépünk a zenén" -- jobb híján a DNA-basszista Tim Wright szavai tekinthetők a korai no wave jellemző szlogenjének. Így utólag azonban érdekesnek tűnhet: Arto a DNA-ben portugálul énekelt.

A DNA megszűnése után, ´79 magasságában Lindsay John Lurie-val lógott: szuper 8-as filmeket csináltak, és beszálltak dzsemelni, ahová lehetett. Történt aztán, hogy Lurie egy klubban ellódította magát: kész bemutatkozni zenekarával, amellyel időtlen idők óta próbál. Ismert arc volt, kaptak hát a kínálkozásán - innentől két nap állt rendelkezésre, hogy a semmiből megalakuljon a Lounge Lizards. Két évig játszottak együtt, majd a debütáló lemez után átalakult a felállás. A dobos Anton Fier ekkor szervezte Golden Palominos nevű csapatát, oda került Lindsay is, majd a svájci Peter Schererrel ´83-ban összehozták az Ambitious Loverst.

Azokban az években New York zenei szótárában újra felbukkant a no wave; nem kevésbé radikális, de inkább kísérletező, mint tagadó értelemben. Glenn Branca, John Zorn, David Moss vagy Elliott Sharp ekkor került képbe, és ebbe a körbe tartozott az Ambitious Lovers is.

Az Ambitious Lovers, ha úgy tetszik, tánczenét játszott: a szambának és a funkynak elektronikával átszőtt ötvözetét. Lindsay már nem tudta elfojtani feltörő brazil vágyait, Scherer meg ráhangolódott egy rövid szemöldökvonás után. Három lemezt készítettek az elkövetkezendő szűk tíz esztendőben Envy, Greed és Lust címmel; azoknak, akik párhuzamra vágynak, Eno és Byrne közös munkái említhetők. És ha a közreműködőkön végigtekintünk, jó okkal eshet le az áll: Nana Vasconcelos, Vernon Reid, John Zorn, Joey Barron, Melvin Gibbs, Bill Frisell - ugye abbahagyhatom. Mindeközben Lindsay - duóban, trióban és egyéb formációkban- brazil dalokkal koncertezett, keresve azt a kedvére való formát, amelyben énekelni tudja őket.

Ha valakit izgatnak brazil sztárok - így Marisa Monte vagy Vinicius Cantuaria - lemezei, még megemlíthető a producer Arto Lindsay is, aztán megérkeztünk. Valójában Ryuichi Sakamoto a "felelős": ő vette rá Lindsayt, hogy (a kiadója számára) vegyen fel egy bossa nova-albumot. Az így létrejövő The Subtle Bodyt aztán tavaly a Mundo Civilizado követte, s most a Noon Chill zárta a sort. ("Ryuichi bossa nova-albumot akart, de én inkább a bossa nováról készítettem - pontosított Arto az Option magazinban. Pár lépéssel továbbmentem, így kötetlenebbül értelmezhettem.")

Olyan balladákat hallhatunk e három lemezen, melyeket Lindsay közösen írt és adott elő brazil muzsikusokkal. Tele vannak melegséggel és nyugalommal, mégis, miként Lindsay a bossa nováról mondta: magával ragad, akár a rock ´n´ roll. Nana Vasconcelos, Vinicius Cantuaria, Caetano Veloso, Melvin Gibbs, Joey Baron, Peter Scherer, Mark Ribot, Bill Frisell, Don Byron - ha úgy tetszik, az Ambitious Lovers története folytatódik e trilógiával. "Ha feldobom, brazil, ha leesik, New York - írtam kedvenc Mundo Civilizadómról tavaly. - Melankolikus, fáradt dallamok, csörömpölő dobok, esendő, bátortalan ének és valahol a messzeségben elektronikus tánczenei ritmusok; még soha nem hallottam olyan poplemezt, amelyet a populáristól ekkora távolság választana el."

S ez így nagyjából a másik két albumra is áll, csak míg a Subtle Bodyn Eno és Sakamoto elektronikája szinte csak jelzésértékű volt, most a triphopba forduló Moon Chill rátesz egy lapáttal. Immár fél tucat New York-i DJ-kollektíva kever Arto körül, a Hyper Civilizado és a Reentry című remixalbumokkal átjárót nyitva az underground dance-színtérbe. Ki tudja, ha ez így megy, mégiscsak összejöhet nálunk az a tíz rajongó.

Marton László Távolodó

The Subtle Body, Mundo Civilizado, Noon Chill; Rykodisc/MCD

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.