Három a brazil (Arto Lindsay)

publikálva
1998/13. (04. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tavaly ősszel, miután kijött a második bossa novás albuma, tele lett Artóval a nyugati szakirodalom. Jogos a tíz pont, az év egyik kimagasló produkciójáról volt szó valóban. Húsz év sziszifuszi meló után Arto Lindsay befutott. De azért nincsenek illúzióim: nálunk továbbra is ismeretlen név. Könnyen lehet, ezt a cikket négy embernek írom; mondjuk hatnak, de mindenképpen tíz alatt. Pedig megjelent közben a trilógia harmadik része is.

Tavaly ősszel, miután kijött a második bossa novás albuma, tele lett Artóval a nyugati szakirodalom. Jogos a tíz pont, az év egyik kimagasló produkciójáról volt szó valóban. Húsz év sziszifuszi meló után Arto Lindsay befutott. De azért nincsenek illúzióim: nálunk továbbra is ismeretlen név. Könnyen lehet, ezt a cikket négy embernek írom; mondjuk hatnak, de mindenképpen tíz alatt. Pedig megjelent közben a trilógia harmadik része is.

Arto Lindsay negyvenöt éves, Virginiában született. Misszionárius szülei magukkal cipelték Brazíliába, ott töltötte a gyermekkorát. Brazíliában épp akkoriban virágzott a bossa nova, vélhetően anélkül szívta magába Arto, hogy feltűnt volna neki. Ez a muzsika a szamba családfájának egy kevésbé heves vérmérsékletű hajtása, éjszakai lokálokból indulva járta be a világot, leginkább Antonio Carlos Jobimnak és Stan Getznek köszönhetően. Azon törekvésnek volt húzóága, amely "tropicalia" néven az európai, az amerikai és a helyi szórakoztatózene közös nevezőjét egyengette. A hatvanas évek közepétől, mikor is másfél évtizedig katonai diktatúra uralta Brazíliát, "nemzetietlen" kultúraként meg is kapta a magáét. De a fiatalok - már csak a kötelező szamba ellen lázadva is - akkor már Hendrixet nyomatták; ezt tette Lindsay is, időközben visszakeveredve az Államokba.

A hetvenes évek derekán New Yorkban kibontakozni készült egy radikális zenei mozgalom, a no wave nevű. Jól elvolt egészen addig, amíg Brian Eno - mintegy felkarolva - 1978-ban No New York címmel válogatást nem készített a négy vezető zenekarával. Akik kimaradtak, megorroltak és árulóztak, a mozgalom első köre így elég kínosan zárult. Lindsay e "négyekből" együtt dolgozott hárommal. A DNA a saját triója volt, a Marsnak szövegeket írt, a Contortionsban alkalmasint gitározott. Ezek a zenekarok, azt azért zárójelben megemlíteném, igazi újdonságot nem találtak ki. Meglehetősen brutális, ízekre szedett verzióit prezentálták bluesnak, funknak, popnak és rocknak, még a New York-i art-punkot is meghaladottnak tartva. "Túllépünk a kommerszen, túllépünk a zenén" -- jobb híján a DNA-basszista Tim Wright szavai tekinthetők a korai no wave jellemző szlogenjének. Így utólag azonban érdekesnek tűnhet: Arto a DNA-ben portugálul énekelt.

A DNA megszűnése után, ´79 magasságában Lindsay John Lurie-val lógott: szuper 8-as filmeket csináltak, és beszálltak dzsemelni, ahová lehetett. Történt aztán, hogy Lurie egy klubban ellódította magát: kész bemutatkozni zenekarával, amellyel időtlen idők óta próbál. Ismert arc volt, kaptak hát a kínálkozásán - innentől két nap állt rendelkezésre, hogy a semmiből megalakuljon a Lounge Lizards. Két évig játszottak együtt, majd a debütáló lemez után átalakult a felállás. A dobos Anton Fier ekkor szervezte Golden Palominos nevű csapatát, oda került Lindsay is, majd a svájci Peter Schererrel ´83-ban összehozták az Ambitious Loverst.

Azokban az években New York zenei szótárában újra felbukkant a no wave; nem kevésbé radikális, de inkább kísérletező, mint tagadó értelemben. Glenn Branca, John Zorn, David Moss vagy Elliott Sharp ekkor került képbe, és ebbe a körbe tartozott az Ambitious Lovers is.

Az Ambitious Lovers, ha úgy tetszik, tánczenét játszott: a szambának és a funkynak elektronikával átszőtt ötvözetét. Lindsay már nem tudta elfojtani feltörő brazil vágyait, Scherer meg ráhangolódott egy rövid szemöldökvonás után. Három lemezt készítettek az elkövetkezendő szűk tíz esztendőben Envy, Greed és Lust címmel; azoknak, akik párhuzamra vágynak, Eno és Byrne közös munkái említhetők. És ha a közreműködőkön végigtekintünk, jó okkal eshet le az áll: Nana Vasconcelos, Vernon Reid, John Zorn, Joey Barron, Melvin Gibbs, Bill Frisell - ugye abbahagyhatom. Mindeközben Lindsay - duóban, trióban és egyéb formációkban- brazil dalokkal koncertezett, keresve azt a kedvére való formát, amelyben énekelni tudja őket.

Ha valakit izgatnak brazil sztárok - így Marisa Monte vagy Vinicius Cantuaria - lemezei, még megemlíthető a producer Arto Lindsay is, aztán megérkeztünk. Valójában Ryuichi Sakamoto a "felelős": ő vette rá Lindsayt, hogy (a kiadója számára) vegyen fel egy bossa nova-albumot. Az így létrejövő The Subtle Bodyt aztán tavaly a Mundo Civilizado követte, s most a Noon Chill zárta a sort. ("Ryuichi bossa nova-albumot akart, de én inkább a bossa nováról készítettem - pontosított Arto az Option magazinban. Pár lépéssel továbbmentem, így kötetlenebbül értelmezhettem.")

Olyan balladákat hallhatunk e három lemezen, melyeket Lindsay közösen írt és adott elő brazil muzsikusokkal. Tele vannak melegséggel és nyugalommal, mégis, miként Lindsay a bossa nováról mondta: magával ragad, akár a rock ´n´ roll. Nana Vasconcelos, Vinicius Cantuaria, Caetano Veloso, Melvin Gibbs, Joey Baron, Peter Scherer, Mark Ribot, Bill Frisell, Don Byron - ha úgy tetszik, az Ambitious Lovers története folytatódik e trilógiával. "Ha feldobom, brazil, ha leesik, New York - írtam kedvenc Mundo Civilizadómról tavaly. - Melankolikus, fáradt dallamok, csörömpölő dobok, esendő, bátortalan ének és valahol a messzeségben elektronikus tánczenei ritmusok; még soha nem hallottam olyan poplemezt, amelyet a populáristól ekkora távolság választana el."

S ez így nagyjából a másik két albumra is áll, csak míg a Subtle Bodyn Eno és Sakamoto elektronikája szinte csak jelzésértékű volt, most a triphopba forduló Moon Chill rátesz egy lapáttal. Immár fél tucat New York-i DJ-kollektíva kever Arto körül, a Hyper Civilizado és a Reentry című remixalbumokkal átjárót nyitva az underground dance-színtérbe. Ki tudja, ha ez így megy, mégiscsak összejöhet nálunk az a tíz rajongó.

Marton László Távolodó

The Subtle Body, Mundo Civilizado, Noon Chill; Rykodisc/MCD

publikálva
1998/13. (04. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...