A narratív bonyodalmaktól eltekintve (Boldog Barnabás regényhősként tekint Szindbádra, ám egyazon novellán belül egy másik szereplő hiteles történeti dokumentumként olvassa a detektív egykori segédjének, Csonka főhadnagynak a két világháború között készült kriminalisztikai jegyzeteit) egy részlet azért világosan kiderül: a Szindbád, a detektív 2010-es megjelenése óta következetesen, kötetről kötetre épül és válik mind szervesebbé Csabai Nyárliget-univerzuma. És nem mellesleg a szemünk előtt születik meg egy jelentős irodalmi életmű.
A Szindbád-ciklus frissen megjelent harmadik darabja, a Szindbád, a forradalmár pontosan onnan gombolyítja tovább a történet fonalát, ahonnan az előző kötet olvasói remélik. A Szindbád Szibériában (2013) úgy végződött, hogy az 1945-ben málenkij robotra elhurcolt, majd a szibériai lágerből kiemelt, s a hatalom különös döntéséből kifolyólag detektívként foglalkoztatott nyárligeti nyomozó pár éves pervijpláni tartózkodás után tanácstalanul álldogál Záhonyban, s várja, hogy a vonat tovább vigye Magyarországon, vagy visszatérjen vele a Szovjetunióba. Mi már tudjuk, hogy Szindbád elvtárs, született Schiffer Árpád a hosszú út végén visszakerül Nyárligetre – bár ez sem megy ilyen egyszerűen, miként az sok-sok száz oldallal később egy futó utalásból kiderül! –, mivel a magát gyorsan megszervező új hatalom a Horthy-korszak városvezetéséhez és a szibériai szovjet városka irányítóihoz hasonlóan szintén igényt tart a tapasztalt detektív szolgálataira. Az impozáns terjedelmű, majd’ 900 oldalas új regény az 1956-os forradalom leveréséig követi Szindbád és két segédje, a holokauszt-túlélő Hunyadi százados és a rendőri pályától a társadalmi felemelkedés lehetőségeit remélő egykori béreslegény, Hudák hadnagy nyomozásait. A regény címe szokatlan egyértelműséggel előrevetíti, merre kanyarodik Szindbád sorsa, s talán mondanom sem kell: a befejezés ezúttal is nyitva marad.
A szerzőt az első Szindbád-kötet óta szemmel láthatóan komolyan foglalkoztatja a kisformák (az egyszerűség kedvéért: kriminovellák, bűnügyi elbeszélések) és a nagyforma (jelentős terjedelmű, kvázirealista történelmi regény) viszonya. Ezúttal nem ismétli meg a Szindbád Szibériában narratív bravúrját, tudniillik hogy az egyes nyomozások döntő részleteire csupán az utolsó fejezetben derüljön fény. Talán olvasóbarátabb megoldást választ: az „ügyek” gondosan lezárulnak az időnként kisregénnyi méretű fejezetekben – ám a kötetet szorosan összetartják a narratív egységeken átívelő cselekményszálak. Ilyen Szindbád és a hozzá közel állók (Hunyadi százados és Hudák hadnagy, illetve főbérlője, a tirpák Csernyik Misa és családja, valamint a közvetlen szomszédok) története; lásd a regény alcímét: „Nyolc év Misáéknál”. Vagy a sorozatgyilkosé, aki a Nyárliget-környéki bokortanyákon szedi áldozatait, míg a regény elnyújtott fináléjában el nem érkezik a lelepleződés vágyott pillanata. (A kritikus helyesen teszi, ha elkerüli az elcsépelt fordulatokat, ezért a világ minden kincséért le nem írná, hogy ezek a jelenetek „vérfagyasztók” és „hátborzongatók”; jóllehet vérfagyasztók és hátborzongatók.) Ám a regény egységét mégis leginkább a történelem adja: a magyar vidék állapotának rajza a kommunista hatalomátvételtől az erőszakos téeszesítésen, a kötelező terménybeszolgáltatás és a kuláklisták korszakán át egészen a forradalomig. És mindennek komikus ellenpontozásaként néhány rövid fejezetben feltűnik maga Rákosi Mátyás jakut felesége, Fenya társaságában; a házaspár nemi élete bőven hagy kívánnivalókat maga után. (Ilyen kívánnivaló Fenya számára a fess Schiffer őrnagy, a nyárligeti detektív, akivel egyszer futólag találkozott.)
Krimihullám
Csabai László nagy ötlete, hogy megvalósítja a lehetetlent: a felforgató erejű nagyrealizmus érdekében, egyfajta irodalmi hitelesítésként segítségül hívja a legvalószínűtlenebb prózaműfajt, a detektívregényt. Az ötvenes évek magyar paraszti világa, akárcsak a negyvenes évek szovjet lágereié, első pillantásra tökéletesen alkalmatlan arra, hogy a krimi közegeként szolgáljon. Arról nem is beszélve, hogy ebben a lényegileg szabadsághiányos világban mit keresne egy detektív, aki rendkívüli megfigyelőkészségét és deduktív képességeit kamatoztatva felderíti a bűnt, és igazságot szolgáltat az áldozatoknak? Szindbád valószerűtlen figura – de ennek a valószerűtlenségnek dramaturgiai szerepe van. A nyomozó orvos apja társaságában Bagdadban töltötte a gyerekkorát, ezért (legalább részben) külső perspektívából tekinthet a nyárligeti világra. Idegensége az évek során egyre nő: immár sokkal inkább otthonának érzi Szibériát, mint Nyárligetet. És a detektív idegenkedő pillantása előtt a banális bűncselekmények móriczi sorstragédiákká mélyülnek. Természetesen ehhez szükség van a szöveg rendkívüli nyelvi erejére: a jelen idejű elbeszélésmód drámai atmoszférát teremt (feltehetőleg a korábbi kritikák hatására a szerző leszokott róla, hogy kurzivált színpadi utasításokat illesszen a szereplői monológokba), a tömör elbeszélői közlések váltogatása a pontos költői képekkel, illetve a kihagyásos szerkesztés remekül működik. Aminek hatását szerencsére nem csökkenti a szerző jelentős anyagismerete sem, azaz sikerül elkerülni a történelmi detektívregények csapdáját: a Szindbád, a forradalmár nem válik krimivé színezett leckefelmondássá.
És ami a leginkább lenyűgöző: Csabai immár teljesen aggálytalanul, mindenfajta görcsösség nélkül állítja a krimiformát a történeti megismerésre törekvő, valóságfeltáró nagyepika szolgálatába. A szövegben már alig olvashatunk játékos utalásokat az alkalmazott detektívműfaji kellékekre („Az élet nem kriminovella!”, utasítja helyre Szindbád az ő doktor Watsonját, Csonka főhadnagyot még az első kötetben), és a kiadói kommunikáció sem elsősorban az új magyar (történelmi) krimihullám friss darabjaként tekint Csabai regényére. (De tegyük hozzá: minden műfaji kódutasítástól függetlenül a kötet vonzóbb borítót érdemelt volna, akárcsak a szerző összes eddigi könyve.)
Persze ha nagyítóval közelítünk a regényhez – és ezt a kritika remélhetőleg meg fogja tenni –, találhatunk apróbb-nagyobb szépséghibákat: az arányok nem mindig stimmelnek, és a majd’ 900 oldalas terjedelem minden kisebb ritmustévesztésnél előhívja az olvasóból a túlírtság érzését. (Egy másik problémáról a mostanában mindent eluraló spoilerhisztéria miatt nem beszélhetek.) De ezek a mai napnak szóló gondok, meglátjuk majd, hogyan öregedik a szöveg. Érdemes lesz figyelni; lehet, hogy Csabai László sorozata lesz az egyik legfontosabb magyar irodalmi víziónk a rövid 20. század bűnösen szabadsághiányos világáról.
Magvető, 2017, 880 oldal, 5499 Ft
