Könyv

Alig egy hónapja látható a Fővárosi Nagycirkuszban a Cirkuszi boszorkányságok című produkció, de már most is gyakran előfordul, hogy a fellépők és a személyzet száma meghaladja a többnyire iskolás- és nyugdíjascsoport formában megjelenő közönségét. Mégsem az a legnagyobb tragédia, hogy január elejéig nem lesz műsorváltozás, sokkal komolyabb gond, hogy az előadást Csongrádi Kata haknijába illesztették.

Csak a legvadabb kultúrantropológus merne bárminő következtetést levonni abból, s ilymódon szimbolikusan értelmezni azt, hogy vajon miért éppen november harmadika lett a magyar tudomány napja. Tehát hogy miért éppen a halottak napja után kerítettek sort az ünnepségre, amelyen Horn Gyula elmondta: most dől el az ország jövője. A kormányzat e napon a magyar tudományban vélte felfedezni a sikerágazatot, mely ily módon egy szintre került a makrogazdasági mutatókkal és a stabil demokratikus renddel (éppen a metészesekkel való baszakodás ideje alatt). Ezek azok a dolgok, amelyekre büszkék lehetünk, habár elismerődött, több fizu járna a tudósoknak, és nem helyes, ha minden második végzett matematikus Ny-Eu.-ban köt ki. A tudomány ugyan anyagilag nincs megbecsülve, de különben nagyon is; és a tudományos dolgozók bizton megértik, már csak szellemi kapacitásaik miatt is, hogy ki kell tartani.

1997. szeptember 17-én Londonban, a filmezésen már túl, a fordítás végén még innen, déli 13 óra körül abbahagytam a munkát, le is mentem.

Azt hiszem, az ország legfurcsább iskolai tantárgyára futottam rá. Jó, lehet, hogy a kulturális antropológia szakon tanítanak valami ehhez hasonlót, de vélhetően más szándékkal.

Szinte lehetetlen elmagyarázni - gyerekeinknek, magyaroknak, egyáltalán, akárkinek -, mi is az a posztmodernizmus, anélkül, hogy fejet hajtanánk Georges Bataille (1897-1962) francia filozófus élete és munkássága előtt. Másrészt viszont, legalábbis Nyugaton, ahol Barthes, Baudrillard, Deleuze, Derrida, Foucault stb. láthatóan átvette azt az uralkodó pozíciót, melyet a 60-as és 70-es években az egzisztencializmus és a marxizmus töltött be, akár szükségtelennek is tűnhet megemlékezni Bataille-ról száz évvel azután, hogy a dél-franciaországi Auvergne hegyvidékén megszületett. Pourquoi?

A La Fura dels Bausért utazni kell, és nem is keveset. Zágrábba, Grazba régebben jutottak el, két éve Münchenben már viszonylagos testközelben voltak. Tavaly Berlinben, idén, örvendetesen szűkült a kör, Prágában léptek fel három napig. Egyelőre, sajnos, csak remélhető, hogy a mostanság kiteljesedő "fizikai színház"-divat ürügyén mondjuk a PeCsában is legyalulják az agyakat. Előadásaikra a totális és végletes megoldások jellemzők, a játéktérre terelt nézők számára minden egyes show-juk felér egy tudati Endlösunggal.

Nem tudom, van-e Lord Lucan nevű ló. Mit kell tudni Lord Lucanról? Nekem mind többször jön elő. Szerencsére én már - nagyon remélem - tényleg nem kerülök semmi olyan hiperzűrbe. A régi Nagyvilág - című kalandos és ménsztrím lap - egyik legvonzóbb dolgozata volt a Lordról beszámoló. Kis vérfürdőt rendezett ő a házuk alagsorában, miért a dadát ölte meg, tévedésből, más hölgy aztán került volna-e sorra, tények és kérdések. Lucan szőrén-szálán, mi több, szárán, lordi virágán eltűnt. Elmentették, nekem ez tetszett. De hova? Mégis vízbe veszejtette magát? A Nagyvilág cikke lerántotta a leplet - kicsit - "arról a világról, ahol a hapsik a klubban nem álltak szóba a saját nejeikkel, nőikkel sem" stb., és most jön a vicc.

A szótár olyan könyv, amelynek állandó piaca van. Mindig kell belőle új, de a régi sem fogyhat ki. A szótáríró olyan szerzet, aki évekig molyol egy-egy munkával. Nagyon ronda dolog nem fizetni neki, mégis akad kiadó, amelyiket bíróság elé kell citálni, hogy méltóztassék: például az Akadémiai.

Az őszelőről visszanézve olybá tűnik, a Jadviga párnája volt az idei Könyvhét kultikus darabja s kelendő áruja - hírlik, kiadják újra.

M8, félreütés, múlás, akartam írni, fura, ez a múlás, ma már a "tegnapi gombás helyre se akarok menni". Aztán hazafele: jövök, várni kell kicsi, mondja Misics pultos, fizetek, megyek, ld. Kocsmáros Ernő. Kb. Megyek kicsit ázni, míg az olcsó, de - kiderül - jó gomba sül, plusz krumpli. Kapok megint egy almát. Ez lett volna - ezért nem akartam volna "menni" - a Túl Nagy Dolog. Szép Ernő: van, hogy már nem bír az emberekre nézni, fájnak szemének. Nekem az fáj - mimnek? -, hogy bármit csinálok. Mégis folyton csinálok valamit, meg se lennék különben. Az fáj, hogy nem bírok meg se lenni?

Lassacskán kiderül, hogy mégiscsak kétfajta van a színházból. Az egyik az, amit mindenki ismer. Szakmunkások gyártják iparszerűen, egy-egy darabja átlag négy hét alatt készül el, miközben számtalan külső szempontnak igyekszik megfelelni. Épületei vannak, sztárjai, újságjai, kritikusai, rajongói. Előadásai néha jók és néha rosszak. A másik viszont nincs is. E nem létezők közül jöttek a múlt héten néhányan Szegedre, és ezeket látták most azok, akiknek érzékük van a nincshez.

A téliszalámi, szalonna és májkrém mellé könyvet is illik csomagolni az útra, útikönyvet, nem csak kenyérrel él. Én az idén nem megyek sehova, sehova megyek, lapozgatom a könyveket, hova nem, semmi pénzért, ha agyonütnek se, ha elátkoznak is, vár Pusztaszer. Haladjunk nagyság szerint, a zsebkönyvtől a kemény kötésűn át a Nagy Albumig.

Mára közhely az, hogy a német megszállás másnapján a hatóságokhoz mennyi feljelentés érkezett, hogy egy évtizeddel később hány besúgót foglalkoztatott az államvédelem, hogy a parlamenti képviselők közül ki volt háromperhármas, hogy a közélet megtisztítása képtelenség.

Persze hogy "tegnap" jó volt, megyek le, jó lesz majd ma is megint, de tudom, megint: úgy csak szar lehet, megint szar lesz.