Legyen elég ez(tán ez). Nekem. Leszek olyan igényes.
Mihez képest? Az irodalomhoz.
Mert a Paddington negyedben laktam, és mert a közelinek nevezhető (zsibvásáros) Kilburnt jól ismertem, s mert a fő utakkal (Kilburn High, Maida Vale) párhuzamos, fél kilométereken néptelen, elegáns utcákat nekem való csavargópadjaikkal jól ismertem, ezt a környéket tűztem ki. Igyekeztem a legvargabetűsebb útvonalon odaérni, meglátogattam Micky´s Fish Baromat, jókora sültkrumpli-adagot köpködtem szét, élveztem a szálak forróságát, madarak követtek. A Little Venice csatornája és tavacskája mellett elképzeltem regényalakjaimat, Mauryt és szerelmét, alkalmasint unokahúgát, Comtessa Colleonit, ám ezek után már a filmezés emlékeivel nem foglalkoztam, lépteimet gyorsítottam meg inkább (hogy azért menet közben le is ülhessek-állhassak egy korty bor meghúzására, egy-két rágyújtásra). Szolid nyereményeimnek (sosem bizonyos) birtokában ugyanolyan tanácstalan voltam, mintha nullán állanék, ám ezt egyebekbeni életemből megszoktam, és az itthoniakhoz képest Kilburn s a Hamilton Terrace vidéke tiszta plusz volt (nem kellett döngetnem kaput-falat, elsírni sem magam semmi vonulat alatt; távoli).
Tehát csak ez legyen. Jelentős méretű (2,4x3,6 méteres képernyőjű plusz 19 monitoros) kilburni irodámba elérve kacsintólag üdvözöltük egymást a repperekkel, akik sapkáik oldalt fordítva hordták, nálam ziher tíz centikkel magasabbak voltak, és eléggé sötét kék bugyogókban jártak, és ugyanolyan tanácstalanul néztek a Vladavar Classic Claiming Stakres (Ayr, ottani 2.00 óra) és a szintúgy hamar esedékes (Newbury, az egyik legkorrektebb szigetországi pálya, erről máskor; 2 óra 10) HMV Stores Nursery (tenyészverseny, 17 induló) elébe. Mivel a most, nősülése után némiképp (csak némiképp) olykor gyengélkedő Llanfranco Dettori vitte Sunley Seeker mamáját Sunley Sinnernek hívták, bűnösnek éreztem volna magam, ha előző napi vesztésem (csekély, eseti, az Erényes nevű lovon esett!) után nem térnék vissza hű mondásom szelleméhez: "Bűnös vagyok-e vagy szent? Bűnös vagyok, annyi szent!", s nem játszom a Sinner 12/1-es esélyű lányát, akiből aztán 14/1 lett, értsd 10 fontra 140, gyáván átírtam helyezésre, így is valami 36-ot dobott a 10,90-emre; Angliában az irodai adó 10%-ról 9%-ra ment le, Tony Blair lelkesen jár lóversenyekre, legföljebb azon vitatkozik amatőr lószakíró külügyminiszterével, Robin Cookkal, az akadály(gát)versenyek az igaziak-e vagy a síkiak. Blair sedgefieldi, gátpálya. Sunley Seekerről azt kellett tudni, hogy három versenyéből a középsőt megnyerte ugyan, de itt nagy súlyt nyestek rá, igaz, Frankie boy a nyeregben erős plusz. Barom én, a Sunley Seeker fölénnyel nyert.
Nyereményemből félretettem, további bort vásároltam, és az elegáns negyed felkérésére szenteltem (volna) további időmet. Elgondolkoztam A vihar c. szintén nyári fordításomon, egyike ama laza fércmunkáknak, amilyenekkel egy teljesen időszerűtlennek minősített T´DOOR-összeröffenés hozzászólója szerint az igénytelenebb fórumokat traktálom.
Mivel - mit tudni, miért! -"Oggi"-nak nevezett More cigarettámtól kissé bódult lettem, s a portugál bor, az ottani legolcsóbb, elégnek bizonyult (nem fércbor! nem igénytelen! azért), ismét a Maida Vale út felé vettem (utam). Na ja. Hogy barátaimnak fogadóirodai tollakat vételezzek (szedjek össze korlátlan mennyiségben), benéztem a kilburni iroda (W. Hill) lakhelyemhez közelebbi (egyik) megfelelőjébe. Érdekes volt, mert itt még sosem jártam.
A kilburni iroda mellett, a lerobbant józsef-attila-oválisi szövőgyárnak kinéző DECCA stúdióval szemben egy FRANK nevű újság plakátját tanulmányoztam, opálos harisnyával és nyaktól mellmagasig terjedő (kis túlzás) bőrszoknyával a női rövidségek és tűsarkosságok egyáltalán nem provokatív mivoltát hirdető újságért (ami a nők utolsó hiányterepe lehetett, FRANK szerint), s az ismeretlen lóirodán hamarosan felfedeztem egy futamot (Ayr), ahol egy Opál nevű ló, magyarosan írom, Opálnak láttam, és egy Selymes Tónus nevű indult igen szexi esélyekkel (számomra). Mi legyen? Megtettem őket a rossz sorrendben, de mert az első két helyen végeztek, és mert csak 1 fonttal tettem őket egyenként, harci vérkedvem visszatért. Így kezdtem tanulmányozni a hölgyek futamát: Willam Hill Silver Cle Handicap Ladies, 2404 méter. S felfedeztem Dianát, David Ashforth barátom kedvencét. Diana Jonesról azt kell tudni, hogy újabban sokszoros amatőr bajnoknő, Miss Diana Jones, ám abban az időben, amikor (még az SIS tévés közvetítőhálózatának létrejötte előtt) gyenge volt a lovas amatőr hölgymezőny, s ő alkalmasint szintén a legjobb lehetett, nem kapott lovaglásokat, 8 év alatt alig húsz győzelmet hozott össze; "nem ajánlgatom magam idomároknál stb.", nyilatkozta az akkor kezdő újságíró David Ashforthnek, "ha tényleg jó vagyok, majd felfedeznek", igen ám, de akkoriban nem lehetett az SIS-en látni, milyen jó lovaglás az, ha Diana Jones egy 50/1-es esélyű lovat negyediknek behoz; volt rá mód (és kedv), hogy ne figyeljenek fel rá. Ez a helyzet azonban megváltozott, és David azt írja, ő a nagyobb nyereményei javát (na ja, na jav, ő más pénzekben játszhat) hölgyek amatőr versenyein (és egy Paul Mellon nevű tulajdonos lovain) nyerte főként.
Diana Jones egy Haya Ya Keefah nevű lovat vitt, a ló neve előtt három győzelem, egy második hely és két betli állt, de az újság szent szövege szerint nem egy ziher állóképesség a Haya, szóval. A nép elkezdett hirtelen egy Prospero nevű lovat (!!!) favorizálni, én azonban rosszat sejtettem. Játszom opálos és selymes, akár érdes és szilánkos súgásokra is, de nem mindenre. Sajnos (bár Prosperót jól gondoltam, messze lemaradt, és Dianát is mellőztem), hiába bámultam Két Zoknimat, hiába kacérkodtam a Két Zokni (Two Socks) nevű lóval, késve mentem a pénztárhoz. Two Socks Montecristo mögött (benne nem mertem hinni) a 22-es mezőnyben második lett, 10 fontra így 47-et fizetett, ráadásul (Samu verebem! de ezek a súgások se mindig jók) egy bizonyos Miss S. Samworth vitte, a mamája meg (a lóé) egy Phountzi nevű négylábú volt. Pardon, most nézem csak: a papája volt Phountzi!!! Talán ezért nem játszottam.
Azért valamit már csak kellett tennem, kinéztem hát egy lefelé szánkázó lovat, 3/1, 7/2, 4/1, neve Jorrocks, jó rémes, lovasa Frankie Dettori (Lllanfranco boy), tulajdonosa Paul Mellon. Szépen felkentem rá maradék aznapi nyereményemet, és a mérföldesnél hosszabb távon Jorrocks az utolsó két furlongig (400 méter kb.) az utolsó helyen jött, de szélről. Ami jó jel. Később azt mondta Frankie: ismeri Jorrocksnak ezt a tulajdonságát (David Ashforthnak nyilatkozott a Sporting Life-ba, na ja, Paul Mellon a tulaj!, gondoltam, David is velem együtt nyert, csak a szerkesztőségből telefonon fogadva, és 10-szer annyit; vagy nem is), ezt, hogy a hátsó helyről szeret (és tud csak) jönni.
Aztán volt még sok egyéb, és hazajöttem, és kiderült, Prospero-megérzésem jó volt. A vihart (Prospero ott főhős) idén aligha tűzik műsorra. Tessék. Diana Jones lova is lemaradt, azt hiszem, el is feledtem. De mert most eszembe jutott, mert erre az írásra két hónapja készültem (elnagyolás T´DOOR módra) s mert a David Ashforth-könyv ezért ki volt húzva a helyéről, irodalom miatt pedig nekem az ilyen rendetlenség nem éri meg (nekem irodalom miatt nem éri meg a kihúzás! ld. "A lelkem egy nyitott könyv: de szeretném kiadni!"), ezt kiadtam magamból, és legyen ennyi elég, ez(tán).
