A nagy nincs-találkozó olyan társulatokat igyekezett összegyűjteni, akik elszánt szigetlakók. Akik inkább kicsiny, magukra csukódó világot választanak: a kutató, kísérletező munkát, a két pont közötti hosszabb utat.
Nem is az előadások a fontosak,
hanem a szellem, ami - jobb esetben - átjárja a fesztivált. Hiszen amit általában színházi világnak nevezünk, az ide sem dugja az orrát, legfeljebb beleüti néha. Azon a nyelven, amit a kőszínházak körül beszélnek, alternatívnak azt nevezik, amikor Udvaros Dorottya és Kulka János hajlandó részt venni egy előadásban, ahol a nézőtér valamennyire más, mint lenni szokott. A viszontlelkesedésért cserébe lelkesedő kollégák, kritikusok és intézményeik teljes, zárt univerzumot alkotnak.
A Thealter szervezői újból és újból nekirugaszkodnak annak, hogy másfajta színházukat is színháznak fogadtassák el. Ezen ugyanis nyilvánosságuk múlik, meg fennmaradásuk egyáltalán (értsd: pénz, támogatás). A város azonban, melynek Nemzeti Színházában a sűrűn változó vezetők csupán a kudarchalmozásban mutatnak művészi következetességet, nem nagyon törődik azokkal, akik csakazértis kultúrával foglalkoznának. A szervezők tehát többnyire sértődöttek, cinikusak és/vagy keserűek. Talán nem értik még: a világfalurádió és -tévé csak meghatározott műfajokat és szemléleteket képes elviselni és terjeszteni. Túl sok ember figyeli ahhoz, hogy kísérletezni merhessen, rétegfigyelmet kívánó témákkal foglalkozhasson. Ami viszont nem fér bele, az örökre homályban marad a világprovincia valamennyi lakója előtt. A párhuzamos művészet és színház nem jut el a végtelenig: mindig helyi, lokális kultúra marad. Föld alatti. Természetes közege tehát a pince vagy az ingatlanügynökök figyelmét átmenetileg elkerült, kibelezett rom-szálló. Művelői egész kis körben talán próféták lehetnek, de a szomszéd városig már nincs, ami elvigye a hírük.
A szigetlakóknak egy kiútjuk van: meg kell teremteniük saját életterüket. A Thealter létrehozója, a MASZK egyesület egy független színházi csoportból alakult fokozatosan fesztiválszervezővé, színházi könyvek kiadójává, műhelymunkák pásztorává és más előadások pénzfelhajtó központjává. Legnagyobb tervük az, hogy megszerezzék és szabad művészeti központtá alakítsák Szeged elhagyott régi zsinagógáját, mely hét éve fesztiváljaik legszebb - bár az önkormányzattól csak ideiglenesen kölcsönkegyeskedett - helyszíne. Mindezek ellenére nem léteznek. De azért megvannak.
Ám ez csak elmélet. Az elszánt, tiszteletre méltó buzgalomból még nem lesz feltétlenül fesztivál.
Csak az előadások fontosak
Az ő minőségük igazolhatja a szervezésben bőkezűen fecsérelt, túlpörgő energiát, a huszonnégy órás szolgálatban töltött életeket, semmi más.
Az egyhetes találkozó első három napját a Budapestről érkezett társulatok uralták. A helyi hagyomány szerint fellépett az Utolsó Vonal, az Andaxínház, az Artus és a Szkéné körüli színészek különféle kombinációiból létrehozott néhány más csoport. Előadták Hans-Henny Jahnn - Georg Kaiser és Rudolph von Ungeziefer mellett a német expresszionizmus jelentős alakja - III. Richárd megkoronázása című, Zsótér Sándor rendezte darabját; az egyetlen szegedi fellépő, a Metanoia pedig egész héten át játszotta a Védett állatok című produkcióját, melyről azonban hallgatok, mint a sír. Egyrészt azért, mert ők olyan érdekesek, különlegesek és annyira ismeretlenek, hogy külön cikket érdemelnek. Másrészt azért, mert egy albérlet kisebbik szobájában jeleskedtek, és sajna nem fértem be a tízszemélyes nézőtérre.
Most inkább jöjjenek a kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek.
Az amerikai Modern Theatre of Myth Oedipus történetét adta elő, de valószínűleg mindent ugyanígy játszanak. Betegségük tipikusan tengerentúli: azt hiszik, hogy a másik színház csupán formai kérdés, és a régi módon, az új módszert csupán megtanulva másfajta előadást hozhatnak létre. Így aztán a legtöbb, ami történhet, hogy unalmas kliséik kicsit különböznek a fősodorbéli előadásokon láthatóktól. A panel azért csak panel marad: halott tér. Deklamálnak, mint egy angolóra, kórussá sorakoznak, tömjént égetnek, és természetesen megszólítják a természetesen körbeültetett nézőközönséget.
Túl szimplák: egyszerűséget kellene tanulniuk. Mondjuk a Pályi János és barátai néven fellépett társulattól. A bábszínház - ha ez tényleg az - csodákra képes. Amikor csodákra képes, akkor élettel van tele. Õk még rengeteg ötlettel is, jókedvvel és sokféle technika biztos tudásával. Az évek óta üresen álló Kass szálló egykori báltermében csak mécsesek világították meg a csupasz födémeket. Ezek a barátok puszta kezükből teremtettek bábokat. Gólyalábon, maszkokkal és árnyjátékkal képesek voltak percenként új hangulatot teremteni. Szerelemről volt szó, de úgy, hogy a nézőik is szerelmesek lettek, és jókedvükben valószínűleg még azt a kis - úgy látszik, elkerülhetetlen - műsorzáró filozofálást is megbocsátották.
A veszprémi Pont Műhely is törzsvendég Szegeden. Lépéshiba című darabjuknak egyet köszönhetett a néző: a fesztivál folyamán ébredezni kezdő párhuzamosan forradalmi lelkesültsége közepette emlékeztették rá, hogy bármilyen műfaji és gondolkodásbéli változatosságot rejt is a bizonytalan "szabad színház" megjelölés, van néhány kötelező gyermekbetegsége. Montázs Beckett-szövegekből, meztelen férfitest, Meredith Monktól elfülelt hangok és a többiek. A Pont Műhely valóban egydimenziós előadást tartott. Kusza szimbólumokkal telezsúfolt, természetesen élet és halál, erőszak és szabadság végső kérdéseit boncolgató, egy elmegyógyintézetben játszódó előadásuk során csupán a színészeket sajnáltam. A nézőnek könnyű, mert ő bármikor leléphet, de aki játszik, az kiszolgáltatott a darab kreátorának: kénytelen kivárni a finálét.
Fura, hogy
a fesztivál sztárja,
a Szentpétervárról érkezett Ache is majdnem mind elővezette az előbb szapult kliséket, és mégis nagyszerű volt. Lehet, hogy ők tehetségesek. Vidámak. A fehér kabin című performance-uk dühödt rögtönzésnek tűnt, négy szereplője mégis csodálatra méltóan összehangolt maradt. Ön- és közveszélyesek: tűzzel játszanak, meg vízzel, meg szögekkel, meg borotvával, meg egy nagyon hosszúra nyúló rózsaszín rágógumival, mégsem kell félnünk. Velük szemben egy nehezen megállítható vetítőgép, a színpadon egymás mögött három vetítővászon, közepükön egyre kisebb ablakkal. Ennyi az ő terük: csupán ezek az ablakok, ez a barokkos tükörrendszer. Az Ache tagjaiban megvan az a ritka színházi képesség, hogy ne egymás után, hanem egyszerre jelenítsék meg, sőt keltsék életre a komikust és a metafizikust. Csupa hétköznap veszi körül őket a színpadon; hétköznapi, ellenük állandóan fellázadó apró tárgyak vagy apró pózaink között bolyonganak. És a legtragikusabb, felemelő vagy lesújtó pillanatban is kajánul kacsingatnak. Nem idézőjelbe akarják ezzel tenni magukat, sőt. Ettől lehet őket komolyan venni. És nagyon röhögni.
Csak el ne higgyük, hogy ez szabály volna: a fesztivál legjobb előadásait orosz színészeknek köszönhetjük, a legunalmasabbakat pedig amerikaiaknak. Jay Scheib Galileiről szóló izéje ismét egy olyan színházi közhelyet juttatott nézői eszébe, melyet - úgy tűnik - érdemes időnként felidézni: elméletből és filozófiából még nem lesz színház. Jay és két társa Galilei utolsó napjairól és a Jupiter felé repülő Galilei-űrszondáról monologizált szinte mozdulatlanul, diavetítéssel kísérve. Mentségükre legyen mondva, hogy egy másik igazságról sem engedtek elfeledkezni: kevés szebb dolog van, mint az üres, megvilágított térben álló ember. Egy előadás még rejtélyes kezdete. Csak aztán ezt nagyon sokféleképpen el lehet rontani.
Oleg Zsukovszkij azonban nem hibázik. Az Ache és egyúttal a tavaly és tavalyelőtt Magyarországon járt Derevo tagja született színész. Kisegítő iskola című egyszemélyeséből is sugárzik az őszinte, póztalan, boldog ripacsság, a színpad öröme, a felszabadult, mindenre képes test ünneplése. Nézői iskolapadban szoronganak. Õ tanár: terrorista, hisztérikus, saját démonaival küszködik. Lehet, hogy az előadás tényleg be akarta bizonyítani, milyen gyorsan tehető gyanakvó kezes báránnyá az ember. Az osztály (a nézőtér) hamar megtanult félni a feleléstől és a büntetéstől. Így is a mindent átható figyelem, az összpontosítás és a bohóctréfának is teljes erőből nekiszentelődő igazi színészi teljesítmény marad felejthetetlen. A sosem látott, megismételhetetlen, mindent kockára tévő színház.
A lényeg úgyis egy marad: nincs szabály, színházat nagyon sokféleképpen lehet csinálni (és mindenféleképpen kell). Egy fesztivál lutri - szervező és néző együtt kockáztat, és néha belehúz a főnyereménybe. Aki ide vesz jegyet, nem mehet biztosra. De legalább remélheti, hogy rátalál valamire, ami nagy dolgokat csinál vele. És ez itt a fontos, ennyi az egész. Játék.
Deutsch Andor
