Azt hiszem, az ország legfurcsább iskolai tantárgyára futottam rá. Jó, lehet, hogy a kulturális antropológia szakon tanítanak valami ehhez hasonlót, de vélhetően más szándékkal.
A Magyarságismeret nevezetű tantárgyról van szó. Szerdán délutánonként kerül rá sor, fél háromtól, de tíz percet lehet késni, mivel szigorú létszámellenőrzés megy végbe, ami száznyolcvan embert érint. A helyszín: Budaörsi út 73. Az intézmény nevét nem tudom pontosan, mivel kétévente változik. Talán most Magyar Nyelvű Intézet a neve, korábban Kodolányi János Intézet, még előtte Nemzetközi Előkészítő Intézet néven futott. A kilencvenes évek elejétől főképpen határon túli magyar fiatalok járnak ide nulladik évfolyamra (azaz itt készítik fel őket a főiskolai/egyetemi felvételire). Erdélyiek már nem, mivel ott úgy döntöttek, hogy szervezett módon ők aztán nem küldik föl Pestre a gyerekeiket, mert akkor biztos fönn is ragadnak.
Ezen impozáns sárga épületbe mentem én el meglátogatni két fiatal vajdasági (lásd még: délvidéki - a nemzeti érzelmű olvasótábornak) haveromat, lássam már, miképpen akklimatizálódnak a kozmopolita Budapesthez/en. Rögtön mutatják az órarendet, hogy rosszkor jöttem: magyism lesz, menni kell, hí a haza, röhögtek.
Leültünk a büfében, és kólát szopogatva megszületett bennem az ötlet, hogy - pótlandó a pótlandót, minthogy egykor én is itt voltam nulladikos - be fogok ülni magyismre. Fölturbózom egy kicsit az identitásom.
Közben barátaim a számomra jól ismert lemezt tették föl: hogy már az első héten micsoda fergeteges bulik voltak, ám érdekes, mondták, hogy a határon túli magyarok azonmód elkülönültek. Õk, vajdaságiak jugoszláv/szerb zenére mulatnak, Kusturica Undergroundjára, meg ilyenek. Az igaz, hogy otthon az internacionalista technokultúra fogyasztói voltak, de itt meg kell mutatni a (hülye) szlovákoknak meg ukránoknak (ti. a felvidéki és a kárpátaljai magyaroknak), hogy ők azért mások. És ez persze vice versa is működik.
Gondolom, ez a felismerés vezérelte az intézmény vezetőségét, amikor bevezették a magyarságismeretet, egységesítendő a széthúzó diákságot és a magyarságot.
E szerdai délutánon maga az intézet főigazgatója, dr. Stark Ferenc vette elő a gyerekeket. Dr. Stark amúgy szimpatikus, viccelődésre hajlamos figura, ez már látszott a létszámellenőrzéskor. Dr. Stark kitért arra is, hogy ő tegezni fogja a diákságot, a tanári karral ellentétben, mivel ő mintegy az apjuk lesz az egy év során.
Majd belekezdett. Aszongya, hogy ez a tantárgy azért van, mert azok az iskolarendszerek, ahol ez idáig tanultak, hát azok tudatosan ideológiailag nevelték őket, mégpedig félre, mindösszesen magyarságellenesen. És mivel ti lesztek a jövő értelmisége ott, hát szükséges, hogy a (magyar) nemzeti identitás szinten legyen. Helyes önismeretre kell szert tenni, gyerekek.
A gyerekek közben kezdtek elpilledni, a délelőtti hét-nyolc óra meg az ebéd után.
Mai óránk címe: Nemzet, kisebbség, nemzeti kisebbség - folytatta dr. Stark. Definíciótisztázás lesz. A tanár úr közölte, hogy a nemzetté válásnak két modellje van: a francia meg a német. Államnemzet, kultúrnemzet. A gyöngébbek jegyzeteljenek, mert vizsga is lesz. Például a francia, az egy államnemzet. Valahogy ebből dr. Stark levonta a következtetést (vagy ez premissza volt inkább? - nem is tudom), hogy két egymással beszélgető francia már ötven méterről felismerhető. Merthogy a metakommunikáció. Amit dr. Stark szerencsésen összekevert a nonverbális kommunikációval. De ez egy ilyen definíciózó-helyzetprofilírozó szeánszon már nem oszt vagy szoroz.
A magyar, az egy különleges dolog. Szociolingvisztikailag pláne, mert mi el tudjuk olvasni az Ómagyar Mária-siralmat. A magyar nyelv, az csak a mienk. Mert ott vannak a horvátok meg a szerbek: egy a nyelvük. Igaz, tette hozzá, ezért őt most egy horvát vagy szerb nacionalista lelőné.
Közösen lőnének le, gondoltam.
No és a németek bezzeg: hát a sváb ma se érti a szászt. Erre dr. Stark mint egykori német szakos bőven kitért. Utána tisztázta, hogy ti nem határon túli kisebbség, hanem határon túli magyar nemzetrész vagytok. Majd dr. Stark a nemzetközi szakirodalomban való jártasságáról is számot adott. Csak dr. Rehák Lászlót idézte, ennyi elég is a referencialitáshoz, a nagy titoista vajdasági magyar kisebbségi ideológust. Akivel ő nem egyezik. Mert nála a határon túli nemzetrész nemzetiség név alatt fut. ´90 után meg kisebbség név alatt.
Oké, nekem mindegy, és alighanem a mellettem alvók is így gondolhatták (és ez most nem egy olcsó poén, hogy aludtak!). Aztán arra gondoltam, hogy kár volt beülni.
Ám jött a java. Mert megtudhattuk, hogy dr. Stark tizenöt évig a cigánykérdéssel is foglalkozott, professzionálisan. Õ már akkor azért küzdött, hogy a cigányság ne szociális, hanem etnikai kategória legyen. Mert azért ezek se egy nyáron barnultak le - mondta dr. Stark.
Mire mindenki felébredt és nagyot röhögött.
Ez pro forma és pro stb. alighanem rasszista kijelentés, gondoltam. Gyula, Bálint, hol vagytok?
Most ha olyan lennék, mint dr. Stark, akkor azt kellene mondanom, hogy majd éppen egy olyan ember fogja megmagyarázni, mi a magyar, akinek már a neve arról tanúskodik, hogy (német) asszimiláns. Erősen az. De ilyet ember nem mondhat.
Jó kis diskurzus ez, direkt szeretem. Arról van ugye szó, hogy ki mondja meg, mi és ki a magyar, ki hol hogyan legyen magyar. Bp. mint a nemzet szíve-esze (hogy maradjunk az organikus felfogásnál, ha már határon túli nemzetrészekről esett szó) nyilván privilegizált helyzetben érzi magát. Van egyeteme, színháza, könyvtára, új rendőrpalotája - ilyen helyen nem kell sokat gondolkodni témánkról. És tényleg, ki mondja meg? Horn Gyula, Magyar Bálint? Pomogáts Béla? Dr. Stark? Én?
A kisebbségben élő magyarok meg - hallottam már ezerszer - úgy vannak vele, hogy nehogy már Magyarországról üzengessék nekik, hogyan és milyen magyarok legyenek: a) a nemzet törzsének identitása sincs éppen a plafonon; b) ők élnek más nemzetekkel együtt, az ő bőrükre megy ki a játék. Hagyják őket békén. Más tészta, hogy amennyiben megfelelő ember érkezik hozzájuk látogatóba, annak örülnek, mert milyen jó is az ilyesféle segítség önismereti szempontból.
Értem én, hogy dr. Stark csak a magyarellenes iskolarendszerek nemzetrészromboló tendenciáit ellenpontozná. Csak csinálja. De ne így. Jó, a célt méltányolhatjuk. Az eszközt nem. Egyrészt mert a diákok nyűgnek érzik, és a magyarságról örök életükben az fog eszükbe jutni, hogy de kurvára unalmas volt a magyism. Most hadd ne ragozzam tovább e kontraeffektív akciót szociálpszichológiailag. Másrészt mert arról nekik is van elég tapasztalatuk, mit jelent magyarnak lenni, még ha nem hallottak is Árpádunkról. De persze hallottak: a múltkor egy faluszéli vajdasági kocsmában a fiatal téglagyári munkásoktól a Honfoglalás oly kimerítő kritikáját hallhattam, hogy az ÉS embereivel is felvehették volna a harcot.
És akkor gondoljunk bele, hogy e magyismre járó diákok egy része értelmiségi lesz, bizonyos százalékuk haza is tér majd. Ez a cél, ezért van magyism. Hogy jól tudják feladataikat, amelyek az ilyesféle magyismes ismereteken alapulnak. S akkor majd azzal foglalkozhatnak, hogy a szerbek, a románok, a szlovákok, a horvátok, az ukránok hány nyáron barnultak le az Adrián, Kijevben, a Kisküküllőn vagy éppen a szoláriumban, napolajjal vagy genetikailag.
Azon vagyok, hogy még mindig jobb lebarnulni, sokkal jobb, mint bebarnulni. Magyarok, barnuljunk le, indentitásra és harcra fel, gaz mocsok árja Európa, szittyakürttel és lódenkabáttal kamáslistul, előre!
Szerbhorváth György
