A La Fura dels Bausért utazni kell, és nem is keveset. Zágrábba, Grazba régebben jutottak el, két éve Münchenben már viszonylagos testközelben voltak. Tavaly Berlinben, idén, örvendetesen szűkült a kör, Prágában léptek fel három napig. Egyelőre, sajnos, csak remélhető, hogy a mostanság kiteljesedő "fizikai színház"-divat ürügyén mondjuk a PeCsában is legyalulják az agyakat. Előadásaikra a totális és végletes megoldások jellemzők, a játéktérre terelt nézők számára minden egyes show-juk felér egy tudati Endlösunggal.

A La Fura alapító tagjai artisták. A legenda szerint a barcelonai artistaképző egyik végzős évfolyama gondolt egy nagyot, és amikor kiderült, hogy nincs számukra hely az elérhető cirkuszokban, elhatározták, hogy együtt maradnak és színházat csinálnak. Csak azért is. A brancs azóta dolgozik, s bár színészeik jönnek-mennek, a kemény mag maradt. A magyar közönség intézményesített formában talán csak a barcelonai olimpia megnyitóján láthatta őket, a coubertini szellem szolgálatában, mint jól megkomponált látványelemet.

Legújabb, Manes című produkciójuk - csakúgy, mint a többi - a hagyományos, normális(nak számító) kommunikáció szintjén nehezen meg- és felfogható. A Manesnek -amely most a legendás jégkorongcsatáiról híres és mára már kellőképpen lepattant Zimni Stadion leválasztott harmadában kapott helyet - ugyanis semmi köze a csirkékhez azon kívül, hogy néha szétkapnak vagy megesznek benne egy jobb sorsra érdemes, frissen leölt, gondosan kibelezett szárnyast. A Manes - úgy is mint a Fura-show-k bármelyike -, alapösztönökre apellál, primér érzelmeket ragad meg és erősít fel, mondhatnánk, a katarzis reményében nehéztüzérséggel támadja a lélek legbelső védővonalait.

Azok, akik már végigharcoltak egy La Fura dels Baus-előadást, tudják, miről van szó, azoknak, akik még nem, pár egymás mellé lapátolt leíró mondat úgysem mond semmit. Jobb híján tessék elképzelni inkább, milyen érzés lehet Nine Inch Nails-zenére tömegverekedésbe keveredni egy lepattant kocsmában úgy, hogy a jó fejek nemcsak a villanyt verik le, de az ajtókat is bezárják. Se ki, se be, székek röpködnek, kések villognak a sötétben, hatalmas pofonokat adunk-kapunk, valahol egy kézigránát robban, ráadásul valaki még egy motorfűrészt is beröffent. Mire végre megérkezik az URH, és halomba hordják a hullákat, bennünket már az sem érdekel, hogy túléltük az egészet, de azért kicsit örülünk, amikor a jobb kezünkben szorongatott levágott fülről kiderül, hogy nem a sajátunk.

Mentes Endre

Rafael Vives (aki maga is szerepel a show-ban) az előadás után jó egy órában áll rendelkezésünkre a Zimni Stadion lelátóján. A beszélgetés vezérmotívuma az éhség, ugyanis a színészek, négy lány és három férfi, nem nagyon esznek előadás előtt (közben is csak nyers csirkét, kivéve azt a szerencsést, akinek egy fél összeázott kenyér jut), viszont a darab alatt általában egy favágó napi energiaszükségletét égetik el, mennének már vacsorázni. Később Pera Tantina is megérkezik, helybenhagyólag bólogat Rafa minden mondatára, majd leplezetlenül elalszik. Hiába, neki már mindent lehet, az ős-furások közül való, mellesleg, mint megtudjuk, az ő fejéből pattant ki a Manes ötlete.

Magyar Narancs: Hogyan készül el egy előadás?

Rafael Vives: Általában úgy, hogy Pera álmodik valami rémeset. Másnap aztán bejön a Fura Központba, és közli az örömhírt: "volt egy álmom", mi pedig már fogjuk a fejünket. Egyébként csak a két utolsó darabunkat találta ki Pera egymaga, a korábbiak kollektív rémálmok, egy meghatározott téma köré szőve. Az előző darabjaink közül a Souz O Souz így például az érzékelés lehetőségeiről, míg az MTM a médiamanipulációról szól.

MN: A "La Fura Központ" kifejezést hallva egy állandó próbahelyre gondoljak?

RV: A La Fura dels Baus már régen nem egy állandó társulat, hanem egy több projektre szakosodott intézmény. Évente egyszer összehozunk egy nagyprodukciót - ez az "opera" a "Fura-show" -, amit igyekszünk minél többször, minél több helyen előadni. Nem csak üzletileg, hanem művészileg is fontos, hogy az előadás ne csak Barcelonában menjen, és ne csak fesztiválokra vagy az általunk már feltérképezett helyekre hívják meg. Rettenetesen nagy inspirációt jelent új közönség előtt fellépni. Spannol mindenkit, ha a csarnok, ahol játszunk, ezer vadidegen, kiszámíthatatlan emberrel, nem pedig rajongókkal van tele. Régebben, amikor még nem volt külön rendező, minden egyes új helyszín után beépítettük a tapasztalatokat, és változott a show. Most már ez nem jellemző, de azért nagyon figyelünk. Ezenkívül évente a világ több pontján tartunk workshopokat, van egy tévéstábunk és egy zenestúdiónk is -mi magunk szerezzük a zenét -, videókonferenciákat szervezünk és vállalunk promóciós fellépéseket is. Most éppen a Mercedesnek csináltunk egy promo-show-t.

Pera Tantina: Ezeket szeretjük a legjobban, mert itt nem kell kompromisszumokat kötnünk. Egy promo-show-ban mindenre van pénz, és igazán elszállhat az agyunk.

MN: Az előadásokra a felfokozott fizikalitás, a hihetetlenül bonyolult mutatványok, és a folyamatos közönségkapcsolat jellemző. Előfordult-e, hogy ebből probléma adódott?

PT: Néha akadt problémánk egy-két részeg vagy betépett fazonnal, de nem ez a jellemző.

MN: Olyan még sohasem történt, hogy valaki iszonyú pofont kevert le egy színésznek, aki -mint most a Manesban egy lány például - mondjuk szembe köpte őt?

RV: Nem. A közönség általában jól tűri, sőt elvárja és élvezi az atrocitásokat. Persze mi is vigyázunk, hogy ne okozzunk sérüléseket. A színészeink mindig tökéletesen uralják a mozdulataikat, és mindig kiszámítjuk, hová dőlhet el egy díszletelem. Az viszont már előfordult, hogy közülünk valaki megsérült, de ez természetes, ha egy embernek estéről estére fel kell kúsznia egy oszlopra, ahol, miközben fejjel lefelé lóg, kioperálnak belőle egy csirkét.

MN: Hogyan lesz valaki La Fura-tag?

RV: Produkcióról produkcióra válogatjuk a színészeket. Általában hat hónapig tart, amíg tökéletesen begyakorlunk és kifejlesztünk egy "operát", ez alatt már keressük az embereket a következőkhöz. Szinte bárhonnan be lehet kerülni hozzánk. Az elmúlt két év alatt húsz workshopunk volt szerte a világon, és ezek alatt hét új színészt szerződtettünk. A Manesban például dolgozik egy klasszikus táncos, de vannak minden előképzettség nélküliek is. A fő válogatási szempont az erő. Ha valaki erős az utcán, erős a játéktéren is. Az előadások egyensúlyát pedig azon egyszerű elv alapján teremtjük meg, hogy minden egyes akcióra azonos nagyságrendű reakció válaszol. A mi színészeink sohasem játsszák azt, hogy megtesznek valamit. Ha enni kell, esznek, ha ütni, ütnek, nincs "mintha".

MN: Jut eszembe, mi volt az a különös, kiáltásokkal megspékelt huppogás előadás előtt, ami átszűrődött a függönyön? Valamiféle közös rítus?

RV: Egy frászt. Aikidóztunk. Minden előadás előtt muszáj egy-másfél órával bemelegítenünk, és erre az aikido a legmegfelelőbb, ez ugyanis hasonló légzéstechnikát követel meg, mint az előadások akciói.

MN: Úgy tűnik, önfenntartók vagytok.

RV: Muszáj. Az állami szubvenció nem elég semmire -gondolom, ez nálatok sincs másképp -, és persze innen-onnan kapunk támogatásokat, de a működési költségeket nekünk kell előteremteni. A barcelonai önkormányzat eddig nagyon rendes volt hozzánk, ingyen rendelkezésünkre bocsátott egy gyárcsarnokot próbahelynek, de pont most adta el a fejünk felől, ezért turnézunk. Momentán az irodánkat sem biztos, hogy fenn tudjuk tartani, de reményeink szerint ez csak átmeneti állapot.

MN: További tervek? Maradnak a csarnokok, vagy egy újabb médium következik?

RV: Néha felkérnek bennünket filmszerepekre, de nem gondoljuk, hogy ilyesmivel kellene foglalkoznunk. Viszont jövőre "rendes" színházban, hagyományos színészi eszközöket is felhasználva szeretnénk eljátszani Goethe Faustját.

Szecső András

La Fura dels Baus-honlap: http://www.teknoland.es/fura/