Csak a legvadabb kultúrantropológus merne bárminő következtetést levonni abból, s ilymódon szimbolikusan értelmezni azt, hogy vajon miért éppen november harmadika lett a magyar tudomány napja. Tehát hogy miért éppen a halottak napja után kerítettek sort az ünnepségre, amelyen Horn Gyula elmondta: most dől el az ország jövője. A kormányzat e napon a magyar tudományban vélte felfedezni a sikerágazatot, mely ily módon egy szintre került a makrogazdasági mutatókkal és a stabil demokratikus renddel (éppen a metészesekkel való baszakodás ideje alatt). Ezek azok a dolgok, amelyekre büszkék lehetünk, habár elismerődött, több fizu járna a tudósoknak, és nem helyes, ha minden második végzett matematikus Ny-Eu.-ban köt ki. A tudomány ugyan anyagilag nincs megbecsülve, de különben nagyon is; és a tudományos dolgozók bizton megértik, már csak szellemi kapacitásaik miatt is, hogy ki kell tartani.
A tudomány napja kiváló alkalmat teremt arra, hogy magunk is elmélázzunk e témán. Az élet hajlamos a változásra, ezért induljunk ki abból, ami változatlannak tűnik: a tudomány leszivárgása a népbe. Mégpedig különféle módokon, például tankönyvek révén. Az ősz slágerének címére méltán pályázhatik az Osiris könyvkiadó és a Láthatatlan Kollégium által közösen jegyzett Multikulturalizmus című tanulmánykötet, amely szándéka szerint tankönyv kíván lenni. Én ilyen minőségében próbáltam ki: éppen egy tanulmányt írtam a századforduló bácskai nagyvárosainak társas életéről, s mondhatom, számtalan elméleti inspirációra tettem szert a könyvből. Bevallom, olyan szavak nehezen szoktak az eszembe jutni, mint szegregáció, a kulturális identitás politikai (meta)narratívája, a multikulturalizmus normatív elvárásai, főképpen nem így, egy csokorban. Ezen ócska poénok ellenére a kötet tényleg hasznosíthatónak tűnik, s ez untig elég is. Más, de fontosabb kérdés, hogy mit kezdjünk a multikulturalista tudományos diszciplínák által sugalmazott értékrendszerrel e viszonylag homogén országban. Én magam sajnálom, hogy a "bölcsészlányok Nietzschével a szatyorban" (garaczilaczi) átcsúszott "a bölcsészlányok Multikulturalizmussal a szatyorban"-ra, és a kötet olvasása közben ama érzésem támadt, hogy már szarni se szarhatok nyugodtan anélkül, hogy meg ne sértsem valamely marginalizált etnikai és/vagy vallási és/vagy szubkulturális és/vagy gender-csoportosulás kulturális identitását, s anélkül, hogy ne tartoznék magam is az elnyomók közé. De meg kell jegyezni, hogy korrekt módon a multikulti eszmei ellenfelei is helyet kaptak a könyvben, ám e rikítóan sárga kötetet magam mégsem teszem cekkerembe. Mert értem én, hogy mások identitása szent tehén, ám a Nagy Relativizáció közepette mégsem vagyok hajlandó elhinni, hogy az egymás szomszédságában élő háziasszonyok által közösen kialakított főzéskultúra, a családi életről, takarítási metódusokról és a kereskedelmi televíziók gyöngyszemeiről kialakított diskurzusai hasonlóképpen elismerésre és tiszteletre méltók, mint az oxfordi filozófus és a párizsi szociológus közti vita. Bár meglehet, hogy nem is erről van szó. Amúgy mindegy.
Egyébiránt a multikulti egy formájával éppen a tudományos életben találkozhattam nemrégiben. Egy veszprémi haverom hívott fel szerbiai törzsotthonomban, hogy lenne egy jó kis meló, négyszáz dollár - és ezt még a hongkongi tőzsdenyavalygás sem érinti. Aztán megtudtam, miről is lenne szó: egy japán egyetem szláv tanszékének kellene írni egy tizenöt-húsz oldalas tanulmányocskát a horvát külpolitikáról. Semmiség, gondoltam, s gondolták veszprémi jóakaróim is. Mivel némi ismereteim vannak politológiából, továbbá felváltva több Horvátországgal szomszédos országban is élek, így természetes, hogy négyszáz pénzért képes vagyok egy ilyen feladat elvégzésére. A tudományos haknizásra. Arról már nem is beszélve, hogy a magyarok a tudományban nagy királyok, ez kormányszinten lett kijelentve. És a tudomány úgy működik ma, hogy lehetőleg egy dolgot közelítőleg azonos formában illik legalább öt helyen eladni. Vegyük kézbe jelentős szociológiai szaklapunkat. Egyik jeles kutatónk tanulmányát négy alapítvány vagy kutatói műhely segélyezi - derül ki az első lábjegyzetből -, ami önmagában jelzi, hogy magyar tudósunknak legalább egy kis időre sikerült elhessentenie az éhenhalás rémét. (Amennyiben persze e jeles szerzőt tudósként definiáljuk.) Amikor a bibliográfiában utánaszámoltam, kiderült, amit a tanulmány olvasása közben is láttam: a rendes tudós főképpen önmagára hivatkozik: jelzett szerző 46 hivatkozása közül 14 darab saját munkája volt, amely véletlenül éppen ugyanezzel a témával foglalkozott.
Ilyen tudományszociológiai konstellációban számomra sem jelentett morális kihívást az, hogy olyasmiről írjak, amiről halvány dunsztom sincs. Hiszen a húsz oldalból ötnek arról kellett volna szólnia, hogy Horvátország már nem Magyarország része, de már Jugoszláviáé se, ezért talán ottani szakértőt kellett volna keresni. És öt oldal lett volna eddigi írásaim jegyzéke.
De aztán jobban belegondoltam. Van egy ország - Japán -, mely, meglehet, nemsokára állandó BT-tag lesz. És akkor szakértői véleményt fognak kérni e japán egyetem szláv tanszékétől, mi is az ábra a horvát külpollal, nem kéne-e véletlenül valami zárlatot bevezetni ellenük, biztos van valami vaj a fülük mögött. S akkor a tanszékvezető előveszi az én négyszáz dolcsis elemzésemet, melyet áthat az, hogy a Croatia kiverte az MTK-t, meg hogy azért Szerbiában is élek, és puff, üzen a japán ENSZ-képviselőknek, hogy jöhet a zárlat, biztos a tipp, forrásországból érkezett.
Meditáltam, mit tegyek, s belátván, hogy a neten elegendő infót összekaparni mégse tudok, szóltam egy Pesten élő horvát haveromnak, megírhatná. Vállalkozott is rá, hiszen éppen úgy próbálta megkeresni a magyar sörre valót, hogy egy szintén Pesten élő szerb pék burekjét hordozgatta szét a büfékbe.
És ebben a pillanatban arra is rájöttem: egy multikulturális történet kellős közepén találtam magam. A japán egyetem Magyarországon át tudakozódik a horvát helyzetről, via magyar író, vajdasági magyar egyetemista, Pesten élő szerb burekos és horvát fölösleges ember. Kérem tisztelettel, ez a multikulturalizmus: az ügy során mi mások érdekeit tolerálva alakítottunk ki egy kulturális - szupranacionális - mintázatot, a tudomány és a világbéke szempontjait előtérbe helyezve, s félretéve az esetleges etnikai előítéleteket.
Na, hát erre jó a tudomány.
Szerbhorváth György
