Az ateista vallásalapító (100 éve született Georges Bataille)

szerző
Anthony Blodijk
publikálva
1997/43. (10. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szinte lehetetlen elmagyarázni - gyerekeinknek, magyaroknak, egyáltalán, akárkinek -, mi is az a posztmodernizmus, anélkül, hogy fejet hajtanánk Georges Bataille (1897-1962) francia filozófus élete és munkássága előtt. Másrészt viszont, legalábbis Nyugaton, ahol Barthes, Baudrillard, Deleuze, Derrida, Foucault stb. láthatóan átvette azt az uralkodó pozíciót, melyet a 60-as és 70-es években az egzisztencializmus és a marxizmus töltött be, akár szükségtelennek is tűnhet megemlékezni Bataille-ról száz évvel azután, hogy a dél-franciaországi Auvergne hegyvidékén megszületett. Pourquoi?

Szinte lehetetlen elmagyarázni - gyerekeinknek, magyaroknak, egyáltalán, akárkinek -, mi is az a posztmodernizmus, anélkül, hogy fejet hajtanánk Georges Bataille (1897-1962) francia filozófus élete és munkássága előtt. Másrészt viszont, legalábbis Nyugaton, ahol Barthes, Baudrillard, Deleuze, Derrida, Foucault stb. láthatóan átvette azt az uralkodó pozíciót, melyet a 60-as és 70-es években az egzisztencializmus és a marxizmus töltött be, akár szükségtelennek is tűnhet megemlékezni Bataille-ról száz évvel azután, hogy a dél-franciaországi Auvergne hegyvidékén megszületett. Pourquoi?

Úgy ragaszkodunk a halálhoz, akár fa a földhöz a gyökérzet elrejtett hálózatával.

Bataille: A lehetetlen

Ennek az az oka, hogy a 80-as évek végén a nyugati média valósággal bombázta a közönséget Bataille-jal és az ő főbb témáival: ezek közé tartozik a szex és a halál egyenes kapcsolata az AIDS-en keresztül, vagy a punkmozgalom által felszínre hozott, majd a Tarantino filmjei és Brett Easton Ellis Amerikai pszichója által felszínen tartott erőszak. Tény az is, hogy a média Bataille iránti érdeklődésének csúcspontja egybeesett azzal, ahogy a fiatal generáció rákapott az XTC-re - márpedig Bataille szótárában az eksztázis is a kulcskifejezések egyike.

Mostanra azonban mintha belefáradtunk volna sötéten romantikus szövegeibe, más se nagyon érdekel minket, mint hogy a 20. század technikáját a 21. századéra cseréljük. Manapság talán a Karambol, Cronenberg Ballard-megfilmesítése az egyetlen olyan alkotás, amelyet könnyen lehet Bataille nézőpontjából interpretálni. Természetesen én a nyugati szituációról beszélek, a magyarországi helyzetről csupán annyit tudok, hogy Bataille pornográf regényét, A szem történetét (és két másik írását) évekkel ezelőtt lefordították magyarra. Így tehát, egy adag nyugati arroganciával, most megpróbálom elmesélni George Bataille történetét, aki végül is épp száz éve, 1897. szeptember 10-én született.

Bataille apja

közvetlenül azelőtt vakult meg szifilisz következtében, hogy másodszülött fiát, George-ot nemzette. A kór lassan, de biztosan fölemésztette apja fizikai és szellemi erejét, s amikor a család úgy döntött, hogy az első világháborús német megszállók elől Spanyolországba menekülnek, őt hátrahagyták. Apja halálának lassú és fájdalmas folyamata mély benyomást gyakorolt a fiúra. Bataille több alkalommal is leírta, hogyan segített apjának szarni, hogyan figyelte fehér szemgolyóit, miközben apja így üvöltözött: "Mondd már meg, te orvos, mikor leszel kész a feleségem megbaszásával!"

Az apa egy évvel azután halt meg, hogy a család elhagyta. Bataille anyja két alkalommal is öngyilkosságot kísérelt meg, de végül természetes halállal halt meg 1930-ban Párizsban. Később Bataille bevallotta, hogy anyja kiterített teteme előtt maszturbált.

Apja halála után Bataille körülbelül két évre a katolicizmushoz fordult, amit általában meglepőnek szoktak nevezni, mivel nem vallásosan nevelték. Ugyanebben az időben besorozták, hogy a németek ellen harcoljon, de nem küldték a frontra, mert tüdőbajos volt.

1918-ban, Párizsban, könyvtárosnak kezdett tanulni - élete végéig ez lett a pénzkereső foglalkozása -; valószínűleg ebben az időszakban fedezte fel magának Friedrich Nietzsche munkáit és az isten haláláról szóló kijelentését, mivel 1920-ban elege lett a katolicizmusból, és művészkörökben kezdett forgolódni. Michel Leiris íróval - akivel együtt rendszeresen kurvázott és piált a francia főváros erre szakosodott negyedében - antidadaista mozgalmat akart alapítani. Ennek fő megjelenési formája egy magazin lett volna, irodáját pedig egy bordélyházba szánták. A lapban prostituáltak álmait publikálták volna, Leiris és Bataille lejegyzésében. Terveik egyike sem hozott gyümölcsöt.

1922-ben, madridi vakációja során, Bataille tanúja volt egy híres torreádor, Manolo Granero halálának, látta, ahogy a bika szarva behatol Granero szemébe. Négy évvel később Adrien Borel pszichiáter mutatott neki egy fényképet, amelyen egy ópiummal teletömött kínai férfit kínoztak, akinek szeme és arckifejezése egyszerre mutatott fájdalmat és gyönyört. Mind a torreádor halála, mind a megkínzott kínai fotója óriási hatást gyakorolt Bataille pszichéjére, s mindez, Freud és Sade hatásával párosulva elvezetett első - álneveken publikált - költeményeihez és prózai írásaihoz, melyek közül ezúttal csak A szem történetét említem meg. Időközben feleségül vette Sylvia Maklés színésznőt, egy lányuk született, Laurence. A második világháború után Sylvia a híres pszichiáter, Jacques Lacan felesége lett.

A 30-as években

a szürrealizmus lépett a dada helyére, Bataille pedig megismerkedett André Bretonnal, Alberto Giacomettivel és mindenekelőtt André Masson festővel, akivel közeli barátságba került; Masson gyakran illusztrálta Bataille írásait. Bataille továbbra is rendszeresen ellátogatott Spanyolországba, s teoretikus szövegeket kezdett írni Hegel hatása alatt. E szövegekből a fasizmus előretörése szüremlik ki. Miután 1934-ben elhagyta Sylviát nagy szerelme, Laure (Colette Peignot) kedvéért, Az ég kékje címen regényt kezdett írni, melyben mindezen események egyetlen nyomasztó rémálommá válnak. "Troppmann" (Bataille) Spanyolországban találja magát, anarchista/kommunista körökben, akiket "Lazare" (Simone Weil, az ismert filozófus) támogat. Lefeküdne a szeretőjével, de impotensnek találja magát, egy prostituált meggyilkolásáról fantáziál (ez a fejezet valahogy kimaradt a könyv publikált változatából), és arra a következtetésre jut, hogy a fasizmus megállíthatatlan. A végén egy csoport Hitlerjugend úgy lóbál egy zászlórudat, mint valami hatalmas méretű péniszt.

Bataille a valóságban is elindított egy antifasiszta csoportot Contre-Attaque (Ellentámadás) néven, amely publikációs terepet nyújtott többek között Breton számára is, akinek "forradalmi írásai" itt jelentek meg. Bataille különösen fontosnak tartotta, hogy "megmentse Nietzschét a náciktól", és meggyőződése lett, hogy csak a libertinus Sade, az antikrisztus Nietzsche és az utópista Fourier kombinációja mentheti meg a világot attól, hogy további lépéseket tegyen a szélsőjobb irányába. Másrészről viszont nem rejtette véka alá, hogy jobban kedvelte Hitler idióta rikoltozását a demokraták humbugjainál.

A 30-as években Acéphale (Fejetlen) néven egy másik csoportot is alapított Masson és egy másik művész/író, Pierre Klossowski (a festő Balthus fivére) társaságában, aki jelentős hatást gyakorolt Bataille életére. Míg a Contre-Attaque-ot tisztán politikai célok vezették, az Acéphale némi vallásossággal közelített céljához, Dionüszosz, a bor és a káosz istene elveinek ünnepléséhez, hogy megzavarják a világot éppen uralma alá hajtani akaró rendet. E csoportból származik az a pletyka, miszerint Bataille egyszer arra kényszerítette szerelmét, Laure-t, hogy szaros szendvicset egyen. A csoport egyik kétségkívül igaznak tekintendő "rituáléja" viszont az volt, hogy tagjai megfogadták, soha nem ráznak kezet antiszemitával.

Laure

1939-ben halt meg. Röviddel halála előtt Bataille-jal együtt felkeresték Sade sírját. Ekkorra már elkezdődött a második világháború, Bataille pedig hátat fordított a politikának. Arra készült, hogy egy új vallást hozzon létre - egy talán ateista vallást, netán egy maga mögött űrt hagyó, halott isten vallását. Nehéz a teológiai elmélet területére való lépés nélkül leírni, mit is akart Bataille elérni A belső élmény megírásával. Talán ezeket az elkeseredett "imákat" lehet az első arra tett kísérletnek tekinteni, hogy formába öntse "transzgressziós teóriáját". Az ember hajlamos Jim Morrison híres sorára gondolni, break on through to the other side (törj át a túlsó partra). Bataille így fejezte ki ugyanezt: "tántorgó részeget játszani, aki önmagát látja az előtte lévő gyertyában, elfújja, majd végül félelmében sikítva éjszakaként látja magát".

Sokan, gyakran misztikusok is (Sartre egyszer "új misztikus"-ként utalt Bataille-ra), de legalább ilyen gyakran művészek és tudósok is megpróbálták leírni ezt az élményt. Elég, ha a macskára gondolunk, akinek kilenc élete van, és arra, hogyan fog kilenc halált halni. Vagy talán fel kéne támasztanunk Beckettet, hogy halljuk, amint azt mormolja, "nem tudom folytatni, folytatnom kell, folytatni fogom".

És Bataille folytatta. Háború utáni élete túl unalmas ahhoz, hogy arról írjunk. Újabb asszonyokkal ismerkedett meg, újabb barátságokat kötött, akik közül elsősorban Maurice Blanchot érdemes említésre. Újabb könyveket írt, regényeket és teoretikus szövegeket az eroticizmusról, antropológiáról, közgazdaságról - felfoghatatlan, hogy egy olyan mestermű, mint az Eros könnyei nem jelent még meg magyarul. S végül halhatatlanná tették nevét a fentebb említett filozófusok. De pontosan miért is kell, hogy megemlékezzünk róla? Talán mert ismét emberi arccal ruházta fel Nietzschét és Sade-ot.

Anthony Blodijk

(fordította: Sz. T.)

szerző
Anthony Blodijk
publikálva
1997/43. (10. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...