„Érzi, hogy gyomra összeugrik, a gondolatai megbénulnak” – olvassuk a novelláskötet egyik frissen megerőszakolt szereplőjéről, és az olvasóval is hasonló történik. Az olasz Dacia Maraini új kötetében nyolc, nőket ért bántalmazás és erőszak krónikáját írja meg – fájdalmasan ismerős mindegyik. A rendszeres testi és lelki abúzust elszenvedő, partnere mellett mégis kitartó lány története. A csoportos erőszak áldozatává váló kislány kollektív hibáztatása. A közös hallgatás. Nincs ezekben semmi új, mindenhol megtörténik, ahogy egyetemes a rájuk adott válasz is.
A vállaltan feminista Maraini higgadtan, már-már szárazon ír, egy-egy jelzője azonban erőset üt. Gyakran a jelenből nézünk vissza a múltba, a kiemelt pontokon előre tudva, hogy a szereplő épp besétál a csapdába, amit ő maga még csak nem is sejt. Együtt éljük át a nők önmarcangolását is, a pusztító, romboló, olykor egyenesen aberrált viszonyokban, amelyekből nincs menekülés.
A novellák hősei áldozatok, akik egy kollektív társadalmi kelepcében vergődnek, a legtöbbjüknek esélye sincs a kitörésre. Ahogy az egyetlen férfiszemszögből írt írás fogalmaz: „Az áldozat azért védi a gyilkosát, hogy megszabaduljon a bűntudattól […], amit amiatt érez, hogy eltűrte az első, legalattomosabb és legváratlanabb erőszakot. […] Az áldozat egyre inkább áldozattá válik, a hóhér egyre inkább hóhérrá, egy önmagát gerjesztő torz játékban.” Hóhér pedig bárki lehet.
Fordította: Lukácsi Margit. Jaffa Kiadó, 2020, 212 oldal, 3499 Ft
