Könyv

Kézenfekvőnek tűnik Atwood 1996-ban, ám magyar nyelven csak most megjelent regényét az 1985-ös A szolgálólány meséje felől megközelíteni, hiszen mindkét műből nemrég készült tévésorozat, és mindkettő az Atwood-recepció legalapvetőbb hivatkozási pontja. Ám ennél jóval mélyebb rétegek is összekapcsolják a két regényt.

Koronként változott, hogy mit tekintettek művészetnek. Lehet-e költészet a slam vagy sem? Vagy ma makáma, holnap verspróza? Vagy csak a vers póza?

A világon mindennek az a végső értelme, hogy egy könyvben végződjék. Mallarmé valamikor a 19. század második felében ebben a mondatban mindössze poétikai alapvetését rántotta össze.

Csabai László előző kötete, a 2014-es Száraz évszak 294. oldalán arról értesülünk: Boldog Barnabás, a világhírre jutott nyárligeti mentalista avagy parafenomén, később a város megbecsült polgára „kedvenc nyárligeti regényhősének szerelméről” nevezte el a kislányát – Szonyecskának, hiszen Szindbád, a nyomozó tragikus sorsú szibériai partnere történetesen ezt a nevet viseli.

Amikor a hetvenes években egy író-olvasó találkozón megkérdezték, hogyan lett író, rávágta: így születtem. A lapok jól ki is szerkesztették: íróhoz méltatlan módon felelt. Holott ebben a gyorsan odacsapott, de valószínűleg évek alatt kiérlelt mondatban ott lehet az igazság.

Tódor János nemrég megjelent kötete a harmadik a cigányok elleni gyilkosságsorozattal és a közelmúlt erőszakos etnikai konfliktusaival foglalkozó könyvek sorában.

Örök és aktuális kérdések termékeny feszültségében dolgozik, különleges képeket, szövegeket, látványokat fűz össze. A melankólia számára lengőajtó az ismeretlenbe, egy olyan szellemi dimenzióba, mely azokban a kultúrákban is jelen van, amelyek nem tudnak róla beszélni. Mi mégis megpróbáltuk.

Irodalomtörténészként Széchenyi-díjat, műfordítóként József Attila-díjat kapott; a 2000 folyóirat és megannyi kötet szerkesztője volt. Az irodalomtudósra interjúnkkal emlékezünk.

Ha Charles Dickens és Bram Stoker közösen megírták volna a nagy viktoriánus regényt, az vajon felülmúlná Az essexi kígyót? – tette fel a kérdést Sarah Perry művének egyik lelkes angolszász méltatója, és a magyar recenzens a szokottnál is furcsábban érzi magát az ilyen és ehhez hasonló, többnyire zajosan elismerő kritikák valóságos bokrétájával szembesülve.