Könyv

Rétes akar lenni

Sarah Perry: Az essexi kígyó
szerző
László Ferenc
publikálva
2018/2. (01. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha Charles Dickens és Bram Stoker közösen megírták volna a nagy viktoriánus regényt, az vajon felülmúlná Az essexi kígyót? – tette fel a kérdést Sarah Perry művének egyik lelkes angolszász méltatója, és a magyar recenzens a szokottnál is furcsábban érzi magát az ilyen és ehhez hasonló, többnyire zajosan elismerő kritikák valóságos bokrétájával szembesülve.

Benne ugyanis még csak fel sem merült e két klasszikus neve a harmincas évei végén járó írónő második könyvét olvasván: sem az összemérés, de még a párhuzamállítás szempontjából sem. Igaz, a korszak nagyjából stimmel, az 1893-ban játszódó regény címszereplője pedig egy rettegést keltő, titokzatos lény. Sőt mi több, a történetben még egy anglikán lelkész és annak teljes családja is előfordul.

Másfél ezer kilométer távolságból mérlegelve Az essexi kígyó mégis jobbára inkább csak rokonszenves, de túlméretezett vállalkozásnak tetszik: egyetlen kötetbe belezsúfolni a viktoriánus századvég mozgalmasságát, a korszak népszerű társadalmi és tudományos vitatémáit, egy misztikusnak szánt rejtélyt, számos különlegesnek festett regényalakot meg az érzések zűrzavarát. Valamint, éppen nem mellesleg, megadni a választ az emberiséget oly régóta foglalkoztató kérdésre: miszerint lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?

A történet középpontjában egy frissen megözvegyült, a férje által korábban tartósan gyötört, a saját anyai szerepét pedig meglehetős távolságtartással kezelő hölgy áll. Ő Cora Seaborne, akire Sarah Perry a legbuzgóbb karácsonyfa-díszítők módjára szinte roskadásig aggatja az izgalmas ellentmondásokat, a női kiismerhetetlenség szignáljait. „Még én se bírok magamon kiigazodni” – írja egyik, szokásosan kitárulkozó levelében az özvegy, és a regény többi szereplője is előszeretettel és kitartóan kutatja, hogy vajha melyik Cora lehet az igazi: „…amelyik selyembe és drágakövekbe öltözik, vagy a másik, amelyiknek a rongyait még Cracknell (a történet egyik falusi szegényembere – a szerk.) is kihajította volna; amelyik egyfolytában nevet, vagy a másik, amelyik ingyen osztogatja a szeretetét…”

A cinikus férfiolvasó számára, úgy lehet, a regény bármely másik szereplője érdekesebbnek bizonyulhat a víg özvegynél. Ahogy méltán érdekesebbnek bizonyulhat az elővezetett korabeli témák többsége, és talán még inkább Sarah Perry tüntetően keresett, a választékosságot a meghökkentéssel elegyítő, eredeties-historizáló elbeszélői stílusa. Mely stílust a fordító, Borbély Judit Bernadett lelkiismeretesen, egészen a „gibernyúz” jelző (tájszó, jelentése: sovány, girhes) alkalmazásáig elmerészkedve igyekezett érzékletesen magyarítani. A keresettség azonban olykor tév­útra viszi a fordítót, máskülönben a felesége elvesztése miatt a jóistenre megneheztelő Cracknell nem gondolná, hogy a Mindenható „kibabrált” vele, és persze ahhoz sem lenne szükséges senkinek „felkerekednie”, hogy a saját ágya alatt lakozó sárkánnyal megvívjon.

Fordította: Borbély Judit Bernadett, 21. Század Kiadó, 2017, 432 oldal, 3990 Ft

szerző
László Ferenc
publikálva
2018/2. (01. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...