A művészcsaládban felnevelkedő Szabó Magda (anyja nagy mesélő volt, apja Ady köréhez tartozott Debrecenben, unokatestvére, Szabó Emil pedig zenére tanította belső hallásának finomítására) a beszéddel együtt tanulta a dallamot, a mesét. Később ezért se tartotta olyan nagy számnak, hogy tud írni (korán kiderült tehetsége), hiszen náluk ez volt az alap. Ebből sarjadt ki a költő, az Újhold körének jelentős lírikusa, majd a későbbi prózaíró, aki látszólag felhagyott a versírással. Teljesen. És mégis: ami izgalmassá, egyedivé tette életművét, az a lírai tapasztalat. Lengyel Balázs két tanulmányt is szentelt (Mégis költő!; Szabó Magda a lírikus) annak bizonyítására, hogy Szabó minden prózai sikere ellenére zsigeri költő maradt. E sajátosságból vezeti le regényeinek egyediségét, semmihez nem hasonlítható zamatát: „Valamikor, 1958-ban, amikor a Freskó megjelent, és csodák csodája, az Élet és Irodalomban megengedték, hogy írjak róla, igen, akkor olyasmit írtam a regényről, hogy Szabó Magda végül is egy költő lírai erejével azonosult hősével. (…) Szabó Magda műveiben egyetlen, méghozzá gazdag költői (alanyi) elem dolgozik. (…) kettősség ez, olyan kettősség, amely művét a huszadik századi magyar irodalomban kivételessé teszi. Olyan egyszerivé és egyedivé, s egyben olyan kiteljesedővé, amely nyelvünkben és nyelvünkön túl, hisszük, időtlen.”
Míg Szabó Magda regényeit átszövi az erőteljes líra, a történetei verseket ihlettek. Sokszor egy-egy prózai momentumból, erős történetszálból született a szöveg, utalok itt például a Karácsonyi versre, nagy kedvencemre, mely gyönyörű szintézise Szabó költői tehetségének, bár nincs a legtöbbször méltatott versei közt. Amúgy is nagy kérdés, eléggé értékeljük-e a maga korában kiemelkedőnek tartott költőt, vagy csak előhangnak tekintjük a húszévnyi termést, a végén azzal a Szüret című elbeszélő költeménnyel, amely látványosan mutatja az átmenetet a műfajok között.
Az origó a hitvesi ágy
Annak idején Palotai Erzsi lelkesen írta az Ókútról (Esterházy egyik kedvence volt), hogy abban „meglesheti az ember a rejtelmet, a fű titokzatos éjszakai növekedését, meglesheti, hogyan lesz valaki költő!” A most megjelent Nyusziék – Naplók 1950–1958 szintén sokat ígér, azt tudniillik, hogy a szövegekből megismerhetjük a magyar irodalom egy különleges pillanatát, amikor megszületik Szabó Magda, a prózaíró. A jegyzetek és monológok ezt a vállalást nem teljesítik. Szabó ugyanis a témáiról, gondolatairól, munkáiról igen keveset ír. Tény ugyan, hogy a jegyzetek épp a szilencium éveire estek, amikor a váltás megesett – a költő a lírát teljesen elhagyva a gyerekirodalom és a próza felé fordult –, de a konkrét mozgatórugókról igen keveset tudhatunk meg. Öt füzet, öt tétel nagyon személyes, nagyon privát élet. S hogy jogunk van-e belenézni mindebbe? Szabó számított arra, hogy a lapok egyszer talán napvilágot látnak. Gondosan szelektált, sok oldal hiányzik, ment a tűzbe minden, ami nem kerülhetett a közönség elé! Az első füzetben olvassuk: „Azért írom ezt a füzetet, mert elfelejtem a napjainkat, csak egységben él bennem valami az életünkből, valami állandó ragyogás. Le kell írni a mondatokat, s úgy érzem, most ez is olyan, ez az írás, mint egy költemény.” Össze is állt végül ez a hétköznapira komponált szerelmes vers, ahol a földhözragadt, a prózai lírává lényegülhet: az állandó küzdelem a pénzhiánnyal, a méltatlan munkákkal, a munkanélküliséggel. Rögtön a felütésben ott egy rossz toll és a megjegyzés, hogy „két napja dobtak ki az állásodból, Szívem”. És rögtön utána a csavar, hogy ez nagyon jó, mert így még többet lehetnek együtt.
A már két éve tartó és egyre mélyülő szerelem irracionalitása. Szinte mellékes, hogy két alkotóról van szó, csak azért kerül szóba, mert a megélhetésért folytatott küzdelem ellopja az időt, ami inkább az alkotáshoz kellene. „Költő vagyok, és néha azon gondolkodom: mit változtat kettőnk életében az, hogy az lettem.” Válasz nincs. Kint a fenyegetés, bent egy hét lakattal lezárt, csak kettőjüknek fenntartott univerzum, amelynek origója a hitvesi ágy, ahol úgy ölelik egymást, mintha attól rettegnének, hogy elszakítják őket egymástól. A Megmaradt Szobotkának című furcsa regényéből már kiderült: Tibor volt az egyetlen férfi, aki felébresztette Szabó Magdában az erotikus lényt. Hogy mennyire, az a naplókból még erősebben kiviláglik: házaséletük izgalmas és szenvedélyes, egészen a végéig. A becézések is felfednek valamit ebből a buja világból. Nemcsak egymást nevezik át folyamatosan („Folyton becézel, játszunk egész nap. Bimbóka, Gagóka, Topuka – csak úgy hull rám a sok név.”), hanem a testrészeiket is, csupa érdekes játék, olykor frivol, olykor teljesen irracionális, mert azt értjük, a szexből miképp lesz megnyuszizás, de azt már kicsit kevésbé, mitől lett a női nemi szervből Frigyes. A kellemetlen, megalázó munkák és szituációk alatt erőt ad ez a hátország, alig várják, hogy haza, azaz egymás karjaiba érkezzenek. „Vannak dolgok, amiket csak a testünkkel tudunk elmondani egymásnak. (…) Alexandrin stílus; ez azért nem jó így. Si quis in hoc artem… Persze, latin. Szeretsz egy asszonyt, akinek latin az anyanyelve. Szeretsz egy asszonyt, aki verseket ír. Szeretsz egy asszonyt, aki benne van a lírai gyűjtemény lexikon részében.” És közben ez az asszony megírja a regényeit, amivel hirtelen sikeres lesz. Készülő eposzát emlegeti közben ugyan, de amúgy semmi. „Micsoda édesség minden emlékem” – kiáltja a szöveg. Már rázoomol a részletekre, leír, de még a líra a keret, igaz, lassan szétfeszíti: „…elakadó lélegzeted, a testemen végigsikló mozdulatod, testem pici rándulása, ahogy magába fogad, rögzítetlen marad – mint annyi vers.” A rögzítés elementáris vágya kiabál e privát jegyzetekből. A prózaíró szól ki – először. Hogy aztán a verseket elfeledve dolgozzon – haláláig. Az is állandóan visszatérő motívum a feljegyzésekben, hogy a házaspár a halált emlegeti. De csak közös halálban tudnak gondolkodni. Szerelmük halálos, állították, így húzták még inkább alá kapcsolatuk sorsszerűségét, kettejük drámai egységét.
A halál nem választóvonal
Szabót sokan vádolják hatásvadászattal. Még a Freskó kapcsán írta mintegy védekezve, hogy nála igenis természetesek ezek a vad érzelmek, ő nem beletesz az indulatokba, csak leírja a megélt és átélt, valódi érzéseket. A versekben is lángol ez a fajta expresszivitás, ez az ő védjegye. A láng, amely a legközönségesebb szavakból és legegyszerűbb figurákból is felcsaphat. Szabó Magda a levelekben is tombol: „Nekem még az osztályban is, tanítás közben, összerándul a méhem a tehetetlen kívánástól.”
„Meghalok – mondom néha. Ilyenkor rám nézel, és azt mondod: Akkor meghalok én is. Úgy mondod, mintha azt mondanád: krumplileves. Ha meghalok, meghalsz, ez olyan bizonyos, hogy hasonlatot se kell írnom mellé.”
Megrendítő a feljegyzések mögött tudni a 2011-ben megjelent Liber mortist. A halottaskönyv monológjai a férj 1982-es elvesztése és 1990 körül íródtak. De Szabó nem fogadta el a halált választóvonalnak, így férje és szeretett szülei örökké vele voltak, jeleken, álmokon keresztül beszélgetett velük. Ebben a fénytörésben a Megmaradt Szobotkának is inkább az elvesztett társnak szóló belső és intim levél. Szabó túlélt ugyan, de élete sok szempontból szolgálat volt. A társ emlékét őrizte, és a továbbiakban is Szobotkának írt, haláláig. A hallgatás éveiben férje úgy biztatta, hogy ha igazán szereti, megelégszik azzal, hogy ő az egyetlen olvasója. Talán ez a mondat vezetett a regényekhez, és ez lehetett a segítség, a hajtóerő a túléléshez. És mégis, a regények és személyes sorok egyvalamit felmutatnak, azt tudniillik, hogy aki egyszer költő volt, mindig is az marad. S hogy nem csupán Lengyel látta így, arra bizonyíték Tandori Dezső Megmaradt poétának című írása is: „Milyen boldogan mondjuk ezt most már: Szabó Magda könyvei nem engednek nyugtot nekünk, s teszik ezt valahogy ugyanígy. Elindítanak, de nem akaratunk jön mozgásba, s amin máris rejtelemben fogva csüggünk, az maga a saját kis személyünket feledő képzetvilág, az Egyetlen Valóság: a költészeté. Regényei metszett prózadarabok, rendszerek. Mégis, ami átizzítja őket, élő lényegüket: a poézis. A meg nem alkuvó igazságú, a szépséget mindig könnyed ráadásként adó, az egyszerűtől sosem tágító költészet maradt meg Szabó Magdának, mondhatnám így is; ezt is feljegyeztem képzeletben Vele sétálgatva.”
Jaffa, 2017, 270 oldal, 3490 Ft
