Poeta.doc

Szájhagyomány

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Koronként változott, hogy mit tekintettek művészetnek. Lehet-e költészet a slam vagy sem? Vagy ma makáma, holnap verspróza? Vagy csak a vers póza?

 

Simon Márton: Ballaszton

Élt itt egy nő, azt mesélik róla, hideg volt, mint ki két fokos vízben alszik el.

Hogy lelke helyén egy madárhatározó, és ha szeretett is, ki tudja mivel,

mert szíve helyén szárazjég zúzalék – ezt mesélik –, bár szemében tűz volt,

márvány homloka mögött egy Alpok, zöld szeme kimoshatatlan fűfolt - - -

Partokat gyűjtött, mint más a lepkét, felszúrta a tekintetére mindet, csendesen.

Párja nem akad többé. Tán sosem akadt még. És most kimondom, mielőtt elsüllyed velem:

 

Ágnes, én szeretem magát. De nem úgy, persze, ne értse félre.

Én építek magából egy szobrot, csak keljen életre cserébe végre.

Én tudom, hogy maga nagyon is él, hogy ott bent tusakodik, mint az alkonyat,

de fogyó Hold mosolya fényei beárnyékolják az arcomat,

és tudom, hogy a kitakart részen csak szél, geológia és meztelenség –

de maga forró kavicsokat izzad, Ágnes, erre egy tökéletes életmű se lehetne mentség,

és értem, hogy maga terápiára pszichológus helyett asztrofizikushoz kellett volna járjon,

de azt szeretném, hogy végre ne a sziklás Macedóniába, inkább a csicsás Calzedoniába vágyjon,

és tudom, hogy maga angyalok közt volt szervdonor, és zseniktől tanulta a rendet,

de ez a szenvedély, ami a szende mély szemekben ég, egy erdőt is két vállra fektet.

Mert maga azóta is tökéletes jambusban hallgat. És ütemhangsúlyosan nyújt kezet.

Egy adoniszi soron merengve keveri a kávét, míg szívében egy a-moll nyila rezeg.

És nem hiszi el, bárhogy is mondom, hogy romló hús a test, de megér egy misét,

ha izzadságcseppektől ragyog a homlok, mint egy éjszakai Balaton-felvidék.

Én tudni akarom, miről nem beszélt, Ágnes, megkérdezném, amit senki nem mert,

pedig tudom, ha itt lenne, már rég hazazavarta volna, szonettet írni az összes slammert…

 

Ágnes, én annyi sötét éjszakát kaptam már szívtelen, hideg nőktől,

én fényszennyezésnek szeretném magát, ami arcomba hull a délkörökről,

mert Ágnes, a hableány nem halvérű, a szűk idő nekem mutatja hátát,

maga talpig jég mert torkig van a tűzzel, cserélje mosolyra golyóálló fürdőruháját.

Nem elég elbírni a véget, én azt cipelem: élni kellene, ameddig lehet,

holott a szív egy tropikárium, aminek a közepén halas szendvicset eszik egy szipogó gyerek.

Ágnes, maga a tagadás. Én egy kérdés. Legyünk egy feltételes mód, ami valóra vált?

És most nem fogom bekapcsolni Whitney Houstont, de higgye el: Ágnes, én örökre szeretem magát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Koronként változott, hogy mit tekintettek művészetnek.

Lehet-e költészet a slam vagy sem? Vagy ma makáma, holnap verspróza? Vagy csak a vers póza?

A 18. században például a líra, az epika és a dráma mellett a didaktika is önálló műnem volt. Ezzel szemben Kierkegaard szemében a monokróm vászon még csak abszurd vicc tárgya lehetett: a zsidóknak a Vörös-tengeren való átkelését ábrázoló, olyan nonszensz, képzeletbeli festmény, amelynek alkotója „az egész vásznat vörösre mázolta, azt magyarázva, hogy a zsidók már átmentek, az egyiptomiak pedig a vízbe fulladtak”.

Ha mondjuk a szónoklat évezredeken át irodalmi műfaj volt, a slam, ez a versengve verselő színpadi szövegelés miért ne lehetne az?

Érdekes, hogy eleve versnek írt verseiben Simon Márton sosem utal a slamre, míg slammerként gyakran beszél az irodalomról, a költészetről. Ez alighanem a slam (és nem a slammer) kisebbrendűségi komplexusából fakad, amit bőkezűen, de nem éppen jóindulatúan táplálnak a magas irodalom részéről sokszor elég lesajnálóan formulázott vélemények is.

Simontól a kedvenc szövegem a Nemes Nagy Ágnes Balaton című versére rájátszó Ballaszton mind közül a legirodalmibb: nem véletlen, hogy korábbi változatát (Slam a ballaszton) épp egy irodalmi folyóirat, a Látó közölte nyomtatásban. Rendkívül élvezetesen szól hozzá ahhoz a vitához, amit Térey János kezdeményezett a Jelenkorban Nemes Nagy lírájáról és költői személyiségéről, illetve ennek elfojtásairól, ami abban is megmutatkozott, hogy verses életművének felét ez az önmagához is rendkívül szigorú költő – a költőnő kifejezést utálta – életében sosem bocsátotta a nyilvánosság elé.

A „madárhatározó”, az „asztrofizikus” emlegetése Nemes Nagy fontos vonását idézi fel, a racionalitásnak azt az igényét, amit ő maga így fejezett ki: „ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót”. „Én építek magából egy szobrot, csak keljen életre cserébe végre”: ez egyszerre utal a saját, később életre kelt szobrával szerelembe esett Pygmalion görög mítoszára és Nemes Nagy Ekhnáton-ciklusának szép négysoros versére: „Amikor én istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy, ha vigasztal, elhihessem.”

De Simon nemcsak az utalások terén, hanem a rímtechnikában és a költői képek felépítésében is nagyon gondos, ha nem félteném attól, hogy ezzel átkot mondok rá, a popkultúra poeta doctusának is nevezhetném. A Ballaszton is tele van harisnyabolttal és Whitney Houstonnal (egy korábbi változatában még Dopeman is cameózott), illetve jobbnál jobb, olykor egészen aprólékosan kidolgozott metaforákkal, a cseppenként kiizzadt forró kavicsoktól a szív tropikáriumának közepén szipogva halas szendvicset eddegélő gyerekig. Szinte látnoki gesztus, hogy 2004-ben, még a slam előtt, az Újhold épp Nemes Nagy által vezetett – a versírás mesterségbeli vonatkozásaira is nagy hangsúlyt vető – iskolájának egyik mestere, Lator László adott Simonnak Mozgó Világ-nívódíjat.

A slamben sok a humor, sokan talán ezért sem veszik komolyan. A Hello Kitty című szövegben nyilván önironikus tréfa, hogy a slamet csak az köti össze a verssel, hogy mindkettő sorokba van tördelve: „Ez is csak egy hazugság, de milyen lehet a szar, ha ez a sztenderd? / Szerintem én valószínűleg nem is vagyok költő, csak túl gyakran ütök entert.” Azt az ajánlatot viszont, amelyik a Hagyományos kölvégén olvasható, érdemesnek látszik megszívlelni: „Mert én a slam vagyok, a szájalás hagyománya, / ugyanis a rap-képtelen költő, / mint a röpképtelen költöző madár, olyan. / Én csak játszom ugyan, de ti azért / vegyetek komolyan.”

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...