Nem lehet autista, mert nő. És egyébként is, az autisták olyan furcsán viselkednek, hogy bárki egyből felismeri őket. Sokáig élt ilyen tévhit még szakemberek körében is, akik, mondjuk úgy, valamilyen személyiségzavarral küzdő emberekkel foglalkoztak. Nem csoda hát, ha félrediagnosztizáltak pácienseket, nem megfelelő terápiát, támogatást kaptak olyanok, akiknek az életminőségük függött ettől.
Lizanka úgy nőtt fel, hogy azt érezte, valami baj van vele. Nem értette, miért más, mint a többiek, mitől szorong folyton. A gyerekkora sem volt könnyű, de már nagyon korán meglepő tudatosság jellemezte. Már hatévesen tudta, hogy meg fogja változtatni a nevét, mert az, amit a szüleitől kapott, nem hozzá való. Kilencévesen akart először öngyilkos lenni, a sok kudarc és kiközösítés miatt hajlamos volt a depresszióra, volt konkrét kiváltó oka is tettének, de akkorra azt gondolta, „ennek így nincs értelme”. Később több kísérlete volt, de ahogy mondja, csak kétszer akart tényleg meghalni. Éveket töltött kórházban, megjárta a pszichiátriát, volt zárt osztályon, majd lényegében rájött, elég nagy a valószínűsége, hogy mégiscsak autista. Az Egy autista lány története a bezártságtól a teljes élet felé alcímű megkapó, személyes narratíva érdekfeszítő olvasmány, kis magyar egészségügyi korrajz, de jó példa, önismereti sikertörténet is, amely reflektív kisokossal és Orosz Ildikó autizmus-szakértőkkel készített fontos interjúival egészül ki. Bár minden autista egyedi eset, az érintettek másfajta idegrendszeri működése mutat általánosított, de közös jegyeket. Az akár kiemelt forrásanyagnak is beillő könyvről bárki érezheti, hogy lényegében megkerülhetetlen, mert úgy informál, hogy hasznosítható tudást ad, ezért könnyebb megérteni, felismerni, segíteni az olyan embereket, akik másképp élik meg az életet.
Oravecz Lizanka–Orosz Ildikó: Lizanka, HVG Könyvek, 2017, 224 oldal, 3200 Ft
