Könyv

1. Marcel Proust: A megtalált idő. Az eltűnt idő nyomában 7.

"Ha a Hold a hetedik házban áll, és Jupiter Mars mellé kerül, akkor béke honol a bolygók közt, és a csillagok szíve felderül" - szól a Hair című musical betétdala, melynek kezdő sorát Rakovszky kötetcímmé emelte.

Tíz évvel ezelőtt a Lotte Lenya titkos éneke című verseskötetével robbant be a köztudatba. A nagy belépőt a Café X című második verseskötet, A Maffia-klub című regény és rendhagyó médiaszereplések sora követte. A dalszövegeket, újságcikkeket és forgatókönyveket is jegyző extravagáns írónővel új verseskötete, a novemberben megjelenő Cigánykártya ürügyén beszélgettünk.

Első verseskötete tíz évvel ezelőtt jelent meg - a napokban kerül a boltokba a harmadik, M1/M7 a címe. Van némi színházi előélete is: nemrég mutatták be Oidipusz gyermekei című művét, amely tekintélyes elődök közreműködésével készült, de mégis az övé. Szálinger Balázs erdélyi költő - Keszthelyen született, Budapesten él.

Talán felesleges gondolatkísérlet ötven év távlatából meghatározni azt a momentumot, amelynek egy zenész a későbbi művészi szabadságát és kaméleonszerű alakváltozásait köszönheti, Lou Reed különös életvonalából mégis muszáj kiemelni egy súlyosan meghatározó élményt. Az ötvenes évek végén szülei elektrosokk-terápiára küldték a tizenéves Lewis Alan Reedet, hogy azzal gyógyítsák ki homoszexuális hajlamából - a brutális kezelés súlyosan megváltoztatta Reed külvilághoz való viszonyát, gyakorlatilag minden együttérzési képesség megszűnt benne, világlátása töredezett lett, és rádöbbent arra is, hogy legalább nyolc személyisége van (a jegyzetfüzetében így írt erről: "Felébred az ember reggel, és azt gondolja: na vajon ma melyikük jön elő? Aztán kiderül, melyikük, és az ember elzavarja"). Mondhatni kézenfekvőnek tűnik, hogy a rock 'n' rollban talált menedéket: 12 évesen már saját dalokat ír, zenekart alapít, 15 évesen kiadja egy saját számát kislemezen, és mindezekkel kitartóan rémíti őseit. Lou bosszúja hosszú és botrányos: amikor egyetemistakorában megalapítja első zenekarát (LA and the Eldorados), folyamatosan provokálja az embereket öltözködésével, továbbá állatként viselkedik a koncerteken (annyira, hogy Pasha and the Prophets álnéven kell fellépniük) - pedig ő csak más akar lenni, mint a többiek.

A hét nagyobb téma köré szervezett, majd' háromnegyed száz írást tartalmazó kötet 2005-ben jelent meg. A három szerkesztő - az amerikai Carol Rittner irgalmasrendi nővér, a brit Stephen D. Smith, az izraeli Irena Steinfeldt - változatos műfajú (és, tegyük hozzá: nívójú) szöveggyűjteményt állított öszsze: az írások java tanulmány, de bőséggel található miniportré, vállaltan szubjektív esszé, teológiai eszmefuttatás, mi több, programadói gondolatkísérlet is. Közös azonban a szándék, az alcímmé is emelt "Szembenézés a múlttal és a jövő kihívásaival".

Azt, hogy az autonóm köztéri művészet - mert valami effélét jelent a street art - egészen pontosan micsoda, a kötet (valójában folyóiratszám) tanulmányai egyfajta rendetlen átfedésben végül is elég jól körvonalazzák, de többre megyünk, ha előbb magát a "könyvtárgyat" lapozgatjuk a vizuális megértés céljából. Ez persze máris ellentmondás, hiszen a graffitik, stencilek, plakátok és matricák a kötetbe zárva már el is szakadnak önnön céljuktól és bájuk elsődleges forrásától, amely az aktuális fennállóval, a Rendszerrel szembeni dühödt, kíméletlen vagy éppen szellemesen csúfolódó, jelen idejű és nyilvános dac, ellenállás. Katalógust azért senki se várjon, hiszen a kötettervezői szépérzék ("Bieder Anikó, Gelsei Balázs - cadmium" ez áll hivatkozásul a megfelelő helyen) egyértelműen felülírja a pontos tájékoztatás igényét. Így aztán az olvasói kíváncsiság sokszor kielégítetlen marad: a szövegekben emlegetett művészek és az illusztrációk között csak véletlenszerűen érzékelhető a kapcsolat, ami viszont és másfelől nem megy szembe a street art amúgy is álnevekbe burkolózó anonimitásával. Az interjúk és történeti áttekintések aztán e nevek mögé (mint az immár több mint híres Banksy vagy Blek le Rat) felrajzolnak több hús-vér alkotót, akik egy részét a mainstream - sőt ideig-óráig saját maguk - nemtetszése mellett az utcáról már rég a galériákba tuszkolt a műkereskedelem.

Miközben ezt írom a papírfecnikkel elborított asztalon alig helyet találó klaviatúrát püfölve, hallom, hogy az udvar felől a szokásos hang ismét rosszat kíván valakinek, "rák legyen a tüdődben" - de már nem csak azért írok, hogy megszabaduljak a szorongástól, hogy az "újrakezdés" annyi tétovázás és bénultság után ne valami újabb melléfogás, üresjárat, zsákutca kiindulópontja legyen. Nem csúszik ki kezemből a rongyossá forgatott, impozáns borítójú, ám a meglehetősen kis betűméret és a túlságosan is nagy szedéstükör miatt kissé riasztó belívekkel megvert könyv; Roubaud regénye végül mégsem vált a tökéletes rombolás és a kudarcok emlékművévé.

Az alcím: Utazások keleten. Hát induljunk el mi is innen. Közelítsünk először a hagyományok felől!

Íme, ismét sorozatos elkövetőt sodort elénk a könyvkiadói szeszély a Donald E. Westlake-nek születő, s e becses nevén inkább vidámabb könyveket - ugyancsak nagy számban - publikáló Stark bűnügyi elbeszéléseinek e két korai darabjával. A regénynek rövid, novellának hosszú írások a hatvanas évek elejéről valók, ehhez is mérhetők a tétek, egy harmincezer dolláros balhé szinte a hősök főművének számít (ám a folyam az egész írói pályán kitart, így a dolgok állása később nagyot fordulhat - Westlake tavaly szilveszterkor vagy idén újévkor lépett le a színről).

Kevés érdekesebb és tanulságosabb dolog van az irodalom életében, mint mikor az alkotó, legyen a szakmája szép- vagy szakirodalom, nekilát, hogy reflexíve térképezze fel saját munkájának terepét, s annak meghatározására törjön: hogyan is kellene űznie neki vagy társainak vagy az anonim irodalmi életnek (vagy esetleg magának az irodalom világszellemének) azt, ami már amúgy is űzetik. Gondoljunk csak József Attila szép önironikus megfogalmazására: "Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?" - mire csak bátortalanul kérdezhetnők: hát vajon még mi érdekelhetné a költőt? S ha valakit kritikusnak teremtett az isten (Bán Zoltán Andrásról bizonyára kijelenthetjük: ő ilyen teremtménye a világnak), akkor miért ne rajzolhatna meg éppen ő, a mai irodalomkritika egyik legöntörvényűbb és legönfejűbb figurája egy olyan koordináta-rendszert, melyben, úgy véli, mindenki elfér (ő maga is! - bár saját tényleges és virtuális pozíciójáról szemérmesen [?] hallgat), mely mindenkire érvényes (volt), s mely mindenkinek, aki kritikaírásra adta valaha fejét, meghatározza mozgásterét és választási lehetőségeit. Bán e könyvében (konkrétan: könyvének bevezető és címadó írásában) impozánsan merész és nagyszabású koordináta-rendszerrel találkozunk - ritka élességgel határoztatik meg és íratik körül annak a szocializmusnak nevezett korszaknak az irodalmi élete, melyben mindannyian szocializálódtunk (hiába a tiltakozás: még a mai fiatalok is!), s melynek - szerinte - a kritikaírás lett volna a demiurgosza. Ha van demiurgosz, akkor a démonnak kell, hogy legyen megszemélyesítője is: legyen tehát főítész. Bán hihetetlenül éles elmével és rokonszenvesen kellő rosszhiszemű ravaszsággal e tételre építi fel nagyszabású leírását, melyben mindenki, aki szerepet vállalt a kádárizmus irodalmában (no, maradjunk realisták: majdnem mindenki) megkapja a maga beosztását: mihez képest és hogyan helyezkedett is.