Könyv

Döbbenten olvastam a többnyire nagyszerű Radics Viktória igazán nem nagyszerű írását a legutóbbi lapszámban (Hősök és árulók. Egy hamis beszédmódról, Magyar Narancs, 2007. január 25.). A szerző olyan dolgokat kezel evidenciaként és kér számon kombattáns hangnemben Kornis Mihályon, amelyek vagy messze nem evidensek, vagy éppenséggel önmagukban értelmezhetetlenek.

Sorozatunk első részében (2006. december 21.) fölidéztük a Ludas Matyi 1945 és 1956 közötti történetét, s a folyamatot, amelynek során a csípős nyelvű orgánumból rövid úton a pártállam hivatalosa lett. Az 1957-ben újraindított lap azonban sikerrel idomult a megváltozott körülményekhez, s így hosszú évtizedekre tartós népszerűséget és - amennyire ez egy vicclap számára lehetséges - komoly tekintélyt szerzett magának.

1956 évfordulója kapcsán érdemes foglalkozni azon értelmiségiek pályafutásával is, akik a forradalom bukása után Nyugatra menekültek, s ott azután jelentős sikereket értek el. Az egyik legkitűnőbb példa éppen a filozófus Lakatos Imréé, akinek hajmeresztő kanyarokkal teli életpályája kiválóan modellezi a múlt század magában is elképesztő históriáját.

A kortárs kritika elismerő figyelmét olykor közönnyel ellensúlyozza az utókor. Példa erre Szilágyi Géza életműve, hiszen kortársai közül a legkiválóbbak, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád írtak műveiről elismerő bírálatokat.

"Egy tavaszi reggel a küszöbön kuporogva, mohón és gyanútlanul olvastam egy testes könyvet, nagyanyám még a téli tollfosztások földerítésére kölcsönözte valami vándorkereskedőtől."

A hírlapi szórakoztatás letéteményese volt majd' fél évszázadon át. Első és utolsó életéveit leszámítva a Ludas Matyi az ország egyedüli vicclapjaként működött, s engedelmesen ki is szolgálta a pártállami propaganda igényeit. S mellesleg jócskán hozzátette a magáét a magyar humor diadalmas aranykorához.

Párizsba egykor beszökött az ősz, Berlinbe pedig Lukács György (1885-1971) őszi szelleme.

Liv Ullmann és Ingmar Bergman lánya 2002-ben írt Kegyelem című könyvét több mint 30 országban adták ki eddig, és a napokban jelent meg magyarul. A neves irodalomkritikus New York-i tanulmányai után 1990-ben költözött vissza szülővárosába, Oslóba, és ott a vezető norvég napilap, az Aftenposten kolumnistájaként dolgozik. Az interjú Budapesten, norvég szokás szerint tegeződve készült.

Nem akad hozzá hasonló a "magyar irodalmi rovarhatározóban". Enciklopédista feneöregként a legkülönfélébb műfajokban alkotott, versbe, regénybe és drámába egyaránt belebrummogva filozófiai mestergondolatainak öszvérbasszusát. Sokan rajongtak érte, s néhányan még a könyveit is elolvasták.

Ha az olvasó abban reménykedik, hogy most majd megtudja, miért ébreszt ez az időszak sokakban még ma is nosztalgiát, nem fog csalódni, mert tényleg kiderül, még ha nem is a megszokott módon.

Olvasd el kedves verseid egyikét, majd a könyvet becsukva kérdezd meg magadtól: ismerem én ezt a szöveget? Nyilvánvaló a válasz: hogyne ismerném, olvastam már százszor!

A szerzőnek az elmúlt tizennégy évben több verseskötete és egy kisregénye jelent meg, de közismertté személyes hangvételű retrókislexikonával, a Szivárvány Nagyáruházzal vált, amely a hetvenes-nyolcvanas évek hazai tárgykultúrájának/kulturálatlanságának állított emléket.