Lakatos Imre 1922-ben született Debrecenben - ugyanitt végezte egyetemi tanulmányait, melyek során fizikát és filozófiát tanult, egészen 1944-ig. Kisebb csoda, hogyan tehette mindezt zsidó létére a második világháború és a holokauszt kellős közepén (tragikus adalék: édesanyját és nővérét Auschwitzban ölték meg) - annyi biztos, hogy eredeti nevét (Lipschitz) gondosan Molnárra, majd utóbb Lakatosra változtatta, s szerzett hamis papírokat is, amihez hozzásegítette, hogy már ekkor, a háború alatt tagja lett a kommunista pártnak. Hogy ez formálisan is megtörtént-e, természetesen vitatott: az eredményesen működő magyar elhárítás többször is lefejezte a pártot, melyet Kádár 1943-ban gyakorlatilag fel is oszlatott - mindenesetre Lakatos Nagyváradon illegális kommunista sejtet szervezett, amelynek érthető módon ő maga lett a központi figurája.
Ész nélkül
S pontosan itt következik Lakatos életének legelképesztőbb, az illegalitásból fakadó pszichózis nélkül érthetetlen epizódja. A csoport tagja volt egy nagyváradi zsidó lány, Izsák Éva, akiről a többiek úgy vélték: közel áll a lebukáshoz, s mivel úgysem bírná a brutális kihallgatásokat, lebuktatná az egész kommunista sejtet. A többségi verdikt szerint egyetlen lehetősége marad - meg kell ölnie magát. A javaslat alkalmasint magától Lakatostól származik (ő pedig, mint egyik biográfusa megjegyzi, alighanem Taraszov-Rogyionov Csokoládé című regényéből vette, amelyre feltehetően hatott az Ördögök Dosztojevszkijtől), s a szerencsétlen lány, miután szerelme is a halálára szavazott, maga is elfogadta sorsát, egy társa kíséretében Debrecenbe utazott, s ott, a Nagyerdőben bevette a mérget. Lakatos életében többször is kísértett ez a - mondjuk ki nyíltan - gyilkosság: háború utáni magyar pártvizsgálat ugyan igazolta, de később (valószínűleg a román párt nyomására), moszkvai tanulmányai alatt ismét elővették miatta, s rövid ideig le is tartóztatták - önmaga vélekedése szerint ez is szerepet játszhatott abban, hogy végül Recskre került. De előbb a nagy múltú Eötvös Collegium gleichschaltolásában vállal fontos szerepet: miután felvételét kérte az elitképzőbe, megalakítja az addig politikától mentesnek számító kollégiumban a kommunista pártsejtet (társai közül Király Istvánt, Szigeti Józsefet és Lukácsy Sándort említenénk), és nem habozik kívülről is megtámadni a kollégium vezetőségét. Alighanem az Eötvös bolsevizálása, majd teljes felszámolása ugyan az általa elképzelt módon, de részvétele nélkül zajlik - miután 1947-ben sikeresen ledoktorál, a következő évben Moszkvába kerül ösztöndíjasként, ahol az elméleti fizikát tanulmányozza. Előtte, még itthon egy rövid időre szoros, tanítványi viszonyba kerül Lukács Györggyel is, ami azonban részben elvi, részben magánéleti okok miatt is megszakad. Lee Congdon angol tudománytörténész majd egy évtizede a Replika című, azóta sajnos megszűnt folyóiratban közölt életrajzi írása szerint az akkoriban első számú Lukács-tanítványnak számító, ám a mestert utóbb eláruló Szigeti József elszerette Lakatos első feleségét. Ettől nem teljesen függetlenül Lakatos, Király és a klasszika-filológus-matematikatörténész Szabó Árpád társaságában, már 1947 végén megtámadta Lukács nézeteit - ezzel jelentősen beelőzték a hivatalos irányvonalat -, s meg is kapták ezért a menetrendszerű megrovást. Mindenesetre Lakatos nem tölti ki a kétéves ösztöndíjat, elvégre már 1949 augusztusában hazarendelik; a hivatalos KEB-dokumentum szerint sötét múltja és helytelen viselkedése miatt. Congdon szerint Lakatos kegyvesztetté válásában az Izsák Éva-ügy mellett szerepet játszhatott az is, hogy egyes források szerint buzgón gyűjtötte a nyersanyagot egy készülő, ám később okafogyottá váló Révai-perhez (Lakatos ez előtt Révai igen közeli, beosztott munkatársa volt). 1950 őszén letartóztatták, majd a szokásos szolgálati út - Gyorskocsi utca, Kistarcsa, Recsk - lett osztályrésze. Máig sem világos, miért is ítélték el - erre az 1956 nyarán lefolytatott rehabilitációs eljárás során sem derült fény. Lakatos a recski lágerben sem veszti el mély sztálinista meggyőződését, sőt kötelességének érzi, hogy itt is küzdjön az osztályellenséggel - innen datálódik többéves együttműködése az ÁVH-val. Kiszabadulása után még több évig jelent közvetlen barátairól, ismerőseiről, kollégáiról - többek között a Mérei házaspárról. Dogmatikus meggyőződése folyamatosan foszlik szét, s ezzel párhuzamosan sorra-rendre megvallja az általa besúgottaknak, hogy jelent róluk, ami újabb meghökkentő adalék Lakatos jellemrajzához. Szellemi fejlődését befolyásolja, hogy Rényi Alfréd matematikaprofesszor révén bekerül az MTA Matematikai Kutatóintézetébe, amelynek könyvtárában először találkozik későbbi nagy tanítómestere, Karl Popper könyveivel. A tudománymetodológia és -filozófia iránti újra feltámadó érdeklődését (melyet paradox módon egykori mentora, Révai József is ösztönzött!) jelzi, hogy lefordítja Pólya György, az emigrációban élő világhírű matematikus könyvét (A gondolkodás iskolája, Bp., 1957). Ám ekkor még politikailag is igen aktív: közeli barátságba kerül Gimes Miklóssal, fontos szerepet játszik a Petőfi Kör vitáinak, különösen a filozófiával és az oktatással foglalkozó vitaest megszervezésében - az utóbbin maga is nagy hatású beszédben fordul szembe saját korábbi nézeteivel. A forradalom alatt részt vesz néhány felhívás megszövegezésében, s alig három héttel az oroszok bevonulása után Ausztrián keresztül Angliába emigrál - itthon maradása esetén alighanem egyszerre kellett volna számítania a kádári hatóságok megtorlására és az általa besúgottak nem túl barátságos reakcióira. Élete hátralévő részét új hazájában tölti - érdekes módon sosem kapja meg a brit állampolgárságot, s végül hontalanként hal meg 1974 februárjában, alig több mint 51 évesen, agyvérzésben. Addig azonban mondhatni szédületes tudományos karriert fut be, amelynek állomásai is emlékezetesek. Először a cambridge-i King's College-ban tanul, s itt szerzi meg a PhD-fokozatot: vizsgadolgozatának egy része utóbb könyv formájában is megjelenik: ez a híres Bizonyítások és cáfolatok, amely máig is Lakatos főművének számít. 1960-tól Popper asszisztense a London School of Economicson, majd 1969-ben átveszi tőle a professzori katedrát (akkor már Popper ellenkezése dacára). Érdeklődése ekkor már a matematikafilozófiától az általános tudományfilozófia felé fordul - barátjával, Paul Feyerabenddel együtt, ha más-más módon is, de kulcsszerepet játszanak a tudományfilozófia és -metodológia máig ható fordulatában. Érdekes, de életében viszonylag keveset írt és még kevesebbet publikált - számos tanulmánykötetet csak posztumusz állítottak össze tisztelői, tanítványai.
Inkább ésszel
Lakatos matematikáról vallott nézetei, bár elképzeléseiben kétségtelenül sok a Pólyától örökölt elem, meglehetősen eredetiek, és teljes mértékben magukon viselik a XX. századi matematika néha meghökkentő fejleményeinek nyomát. A Lakatos előtti matematikaelmélet maga is úgynevezett euklidészi, azaz axiomatikus-deduktív alapokon állt: a matematikusok és a filozófusok meg voltak győződve arról, hogy korlátozott számú axióma feltételezése esetén pusztán levezetésekkel és bizonyításokkal felépíthető a matematika korpusza. Lakatos ezzel szemben, például a Gödel-féle nemteljességi tétel meg a matematika konkrét története tapasztalatainak figyelembevételével egy egészen más, induktív, kvázi empirikus modellt vezetett be, amelyben nyilvánvalóvá válik, hogy a matematika nem tévedhetetlen és nem szigorúan bizonyító jellegű. A Lakatos-féle modellben a matematikusok előbb naiv sejtéseket fogalmaznak meg, majd bizonyítások és cáfolatok sorozatán keresztül eljutnak egy meghatározott fogalomrendszerhez, s kialakul az a matematikai kutatási program, amely megszabja a további vizsgálódások irányát. Az így felépült zárt fogalmi rendszeren belül már tényleg működik a deduktív matematikai módszertan, azaz innen és csakis innen érvényesül a "matematika mint rejtvényfejtés" modellje. Lakatos a matematikaelmélet kiépítése során megalkotott fogalmi apparátust utóbb a tágabban vett tudományfilozófiában is alkalmazta, amelyet ő és szintúgy a tudomány konkrét történetére koncentráló kollégái (Kuhn, Feyerabend) alapjaiban változtattak meg. A Lakatos előtti iskolák, a tudományos tételek konfirmációját elemző logikai pozitivisták, illetve a csupán a tételek cáfolhatóságában (falszifikáció) bízó popperi álláspont (a maguk normatív-preskriptív alapállását figyelembe véve érthetően) egyszerűen nem vettek tudomást a tudománytörténet realitásairól. Lakatos, illetve az általa választott racionális rekonstrukció célja az volt, hogy helyreállítsa a racionalitás rangját a tudománytörténetben, s úgy találta, hogy ennek kulcsa a metodológiában rejlik. Lakatos felfogásában a tudomány nem (még egy-egy diszciplína vonatkozásában sem) valamiféle egységes áramlat - csupán párhuzamos tudományos programokról beszélhetünk, amelyek élettartama több száz év is lehet, s melyek szakadatlanul versengenek egymással. Lakatos szerint a versengő programok közül az kerül előnybe a másikkal szemben, amelyben több az új felfedezéseket lehetővé tevő (heurisztikus) potenciál, s amelyik jobb előrejelzésekre képes. A pluralisztikus lakatosi modellben vajmi nehéz egy-egy adott pillanatban ítéletet mondani egy-egy tudományos program fölött: döntő kísérletek nincsenek, azaz a programok sohasem egy-egy hirtelen belátás hatására szűnnek meg, s a programok közötti sorrend idővel meg is változhat (lehet, hogy a már győztesnek tűnő versenytárs programja zsákutca). Bár Lakatos, érveinek jobb kifejtése érdekében, alkalmanként maga is hajlamos volt erőszakot tenni a tudománytörténet realitásain, mindenekelőtt úgy tartotta, hogy, e ponton Kantot átfogalmazva, "a tudományfilozófia a tudománytörténet nélkül üres, a tudománytörténet a tudományfilozófia nélkül vak".
Lakatos korántsem aratott elsöprő sikert gondolataival: tanítómestere, Popper, akinek nézeteit megszüntetve-megőrizve (aufheben) vitte tovább a Hegelen iskolázott Lakatos, megsértődött és a továbbiakban ignorálta (még a nevét sem írta le), míg Kuhn szerint Lakatos absztrakt és történetietlen filozófiapéldákat gyárt. Annál inkább üdvözölte nézeteit Paul Feyerabend, aki szerint Lakatos álruhás anarchista, aki azonban maga sem tud érveket szolgáltatni amellett, hogy a tudomány magasabb rendű volna mondjuk az asztrológiánál vagy a varázslásnál. Erre Lakatos (Feyerabend igazságának elismerése mellett) azt válaszolja, hogy az általa is vallott demarkacionista felfogás híveinek pusztán az a dolguk, hogy éberen őrizzék a tudományos standardokat, s ha úgy találják, hogy egy befolyásos tudományos program degenerálódó fázisba kerül, akkor érvényteleníteniük kell a program képviselőinek apologetikus (önvédelmi) erőfeszítéseit. A Lakatos-féle felfogás meghökkentően demokratikus: a tudományos elit csak a laikus közönség kontrollja mellett működhet hatékonyan - a tudományfilozófiának éppen eme ellenőrzéshez kell eszközöket teremtenie.
Érdekes, hogy Lakatos élete utolsó éveiben már egy politikai filozófia megalkotását tervezte, amelyben leszámolt volna ifjúkori dogmatikus illúzióival. Ritka emigrációbéli politikai megnyilvánulásai közé tartozott, amikor 1968-69-ben az egyetem autonómiájának védelmében szembeszállt az LSE-t megszállni akaró radikális balos diákokkal (akik alkalmasint saját egykori önmagára emlékeztették). Jellemző a marxizmusról adott utólagos értékelése is, mely szemlélteti, miként alkalmazta volna saját tudományfilozófiai eszköztárát a politikaelméletben. Szerinte a marxizmus egy különösen degeneratív politikai program, amely amellett, hogy folyton új problémákat hozott létre, soha egyetlen új tényt sem jelzett előre - ezzel szemben predikciói sorra tévesnek bizonyultak.
