Döbbenten olvastam a többnyire nagyszerű Radics Viktória igazán nem nagyszerű írását a legutóbbi lapszámban (Hősök és árulók. Egy hamis beszédmódról, Magyar Narancs, 2007. január 25.). A szerző olyan dolgokat kezel evidenciaként és kér számon kombattáns hangnemben Kornis Mihályon, amelyek vagy messze nem evidensek, vagy éppenséggel önmagukban értelmezhetetlenek. Azzal kezdi, hogy Kornis Kádár-könyvének hangvételét teátrálisnak, ripacsnak minősíti. Nos azt, hogy Kornis néha túljátssza a szerepét, én is tapasztaltam, és már az első, egészen kiváló, jelentős Kornis-kötetnél észrevette lelkesült kritikájában Balassa Péter, óvta is ettől a veszélytől Kornist. A következő mondatokban azonban Radics rögtön továbbmegy, és ezt úgy vetíti vissza az életműre, mintha ez Kornis művészetének nem veszélyes kísértése, hanem egyetlen jellemzője lett volna mindvégig, és mintha Petri György költeménye is ezt a ripacsériát kívánta volna megfogalmazni ("milyen jól megírta ezt annak idején Petri György Kornishoz című versében" - írja Radics Viktóra). Ezt már súlyos aránytévesztésnek, igazságtalanságnak éreztem. De ez még nem adott volna tollat a kezembe. Nem sokkal ezután viszont azt olvashattam: az a fő baj Kornissal, hogy azt hiszi, Kádár egyértelműen negatív, sőt sötét figurája a magyar történelemnek. Pedig hát, hallga csak: "Van, aki szereti Kádárt, van, aki nem - hadd maradjon már meg az embereknek ennyi szabadság. Van, aki árulónak tartja, van, aki a nemzet megmentőjének, és van, aki kommunista funkcionáriusnak, kis vagy nagy formátumú politikusnak - mindegyik nézet mellett és ellen lehet érvelni, az érveket lehet ütköztetni, cáfolni vagy többé-kevésbé elfogadni, de hadd legyen szabad képviselni mindegyik álláspontot anélkül, hogy emiatt bárki a gerinctelen, züllött vagy meghunyászkodó ember alantas pozíciójába kerülne."
Vagyis: azt állítani, hogy vannak jobb és roszszabb érvek, elfogadható és elfogadhatatlan történeti elbeszélések, elfogadhatatlan, sőt megvetendő álláspontok, nos, ez az "emberek" szabadságának korlátozása. Pedig az, hogy a vélemény szabadsága - hála Istennek - mentesít mindenkit az alól, hogy véleményének
büntetőjogi konzekvenciái
legyenek, még nem jelenti azt, hogy ettől aztán mindenkinek ahhoz is joga van, hogy igaza legyen. Ezzel a honunkban szörnyen elterjedt érvelésmóddal szembesülve, a demokrácia ilyen védelmét látva még a demokrácia oly meggyőződéses hívei is, mint én, nagy megértéssel gondolnak Platónra és Nietzschére. Bizony, vannak téves, önfelmentő és - bizony - erkölcstelen álláspontok is, az embereknek szabadságukban áll ilyeneket vallani. Ettől még ezek az álláspontok tévesek, önfelmentők és erkölcstelenek maradnak. Radics álláspontja például súlyosan téves. Kádár ugyan "elárulta a bajtársait, de patetikus költői túlzás őt a Nagy Hazaáruló szerepébe emelni; tény, hogy mint diktátor eleinte kíméletlen, később elég puha volt, de Tömeggyilkosnak... beállítani komikodrámai elrajzolás". Pedig ez is puszta tény, nincs itt semmi költői fantázia, több száz hulla van, több száz kivégzett ember. Talán elmegy ennyi halott tömegnek Radicsnál is. Ha nem ismerném Radics munkáit és életútját kissé, akkor azt mondanám, álláspontja erkölcstelen álláspont. De kiváló embernek tudom, úgyhogy arra gyanakszom, hogy e ponton elszundított kissé. A nagy Homérosszal is megesik olykor.
Kornis, mint később kiderül, azért hiszi azt, hogy cselekedetek és életutak morálisan megítélhetők, mert nem ismeri fel az igazi bűnöst. Amit csinál, az "a kegyetlen történelem szottyos átmoralizálása". Helyben volnánk. Nem Kádár tehát Nagy Imre és százak gyilkosa, hanem az a kegyetlen történelem. Az nem fér a bőrébe. Szar a világ, értitek? Ennyi. Reklamálni a Jóistennél szíveskedjünk.
Ha ennyi minden nem lett volna elég, Radics írásából az is kiderül, hogy mi az íróknak a dolga, és az meg pláne, hogy mi nem: "az sem dolga egy írónak, hogy a magyar nép erkölcsi állapotáról formáljon ítéleteket". Ha ezt tesszük, azzal menthetetlenül visszaesünk "a népben-nemzetben spekuláló elődök mára már avíttá vált szemléletébe". Ugyanis "népben-nemzetben gondolkodni - ez pedig korszerűtlen, lejáratott irodalmi beszédmód, mely visszavet bennünket jó néhány évtizeddel". Mit jelenthet népben-nemzetben gondolkodni vajon, és miért került indexre? Miért ne lehetne egy írónak akármiről gondolkodnia? Például a nagy reverenciával idézett Petri György nem átallott A sertés énekeiből vagy az Élektra című versében ("már látom, hogy Mükénét ellepi a téboly és a pusztulás penésze") lesújtó ítéletet formálni "a magyar nép erkölcsi állapotáról". Thomas Bernhard meg az osztrákéról. Sőt egy híres előd annyira nem átallott népben-nemzetben gondolkodni, hogy Dániát börtönnek minősítette. A szóban forgó művet én nem érzem avíttnak. Radics adós marad a magyarázattal, mi változott meg, mi nem teszi lehetővé azt, hogy az irodalom a Kádár-rendszer Magyarországát tegye témájává? Így ugyanis állítása, hogy ezt ma már nem lehet, aligha több, mint egy meggyőződést "eltűnőfélben lévő, burzsoá csökevénynek" minősíteni.
Egy álláspontot korszerűtlennek minősíteni nem érv, hanem vád. A népben-nemzetben gondolkozás esetében pedig stigma. És nem is érteni, milyen álláspontról van szó. Esterházy is népben-nemzetben gondolkozik közíróként-publicistaként, népben-nemzetben gondolkozni nem tűnik többnek Radics Viktória szóhasználatában, mint népről-nemzetről gondolkozni. Radics ugyanis, mint ez írása egy pontján kiderül, nem hiszi, hogy volna nemzet: "A nemzetnek nincs keze, se lába, se gerince, ami eltörhetett volna." Nem feltételezhetjük azt, hogy Radics Viktória
ne hallott volna a metaforákról,
arról, hogy egy személy tulajdonságait analógiásan átvisszük egy közösségre, így azt kell gondolnunk, hogy szerinte a nemzetről nem tehetők állítások, mert nemzet nincs is, csak egyének vannak: "a Kádár-rendszerben egyének próbáltak boldogulni", nemzeti közösség nem volt tehát. Az, ha egy közösség virtuális, Radics számára azt jelenti, hogy nincs is. Így persze érthető, mi a baja. De arról még nem értesültem, hogy ez az egyetlen képviselhető álláspont, és aki nem így gondolja, az passzé, avítt, évtizedekkel vet bennünket (egyébként: kiket is?) vissza. No mindegy, megírta az újság, hogy eljárt felettem az idő.
"A moralizáló monológ helye a saját lelkiismeret színpada. A feddőzésé a templomi szószék. A kísértetek fellegvára az irodalom." A cipőé meg a cipőbolt. A krumplileves fellegvára pediglen alighanem a krumplileves. Azért ez jó, hogy ebben a szép új világban mindennek megvan a maga helye. Irodalom: bal sarok, templom: jobb sarok. Erkölcsi ítéletet mondani egy korszakról, az abban szereplő személyekről, azt a templomban kell. Magunkról meg a négy fal között. Kint pedig van a kegyetlen történelem, az állati amoralitás terepe, mely kikacagja az avíttak szottyos igyekezetét, akik holmi nevetséges morált emlegetnek. Hinni a templomban kell, apafej! Nem is tudom hirtelen, a vallásos vagy a vallástalan "emberek" számára sértőbb-e ez a vízió.
A cikk felteszi még azt a kérdést is, hol volt Kornis, mikor az ég zengett, ha most ennyire ítélkezni akar. Hát ott volt, egy darabig tagja volt a demokratikus ellenzéknek, bár később otthagyta. Meg is írja Civil a pályán című szövegében. Ezt nem megemlíteni a szigorú számonkérésnél, bizony, súlyos méltánytalanság.
És végül: Radics azt mondja, hogy Kádár ideje immár nem folytonos a mi időnkkel, Kádár csak Kornist kísérti, a terepet át kell adni a szaktörténészeknek. Kádár "pályája immár történelem, következésképp a megfelelő történelmi, társadalmi, politikai kontextusban szükséges elemezni, fölmérni szerepét, boncolni az államfői felelősségét". Bár az a feltételezés, hogy van végleg lezárult múlt, és ez az, amivel a történész foglalkozni hivatott, kissé avítt úgymond, nem ezért idéztem a mondatot. Kádár János soha nem volt államfő. Annyi tört-pol kontextus valóban feltétlenül kéne, amennyiből ez világossá válik.
Kornis minden hibáján túl különben még "bestsellerírói ambíciókkal" is meg van verve. Csak azt tudnám legalább, hogy ezzel mi a baj.
Alig hittem a szememnek, mikor olvasgattam kedvenc hetilapomat. Ezt Radics Viktória írta volna? Nem értem.
