Ha az olvasó abban reménykedik, hogy most majd megtudja, miért ébreszt ez az időszak sokakban még ma is nosztalgiát, nem fog csalódni, mert tényleg kiderül, még ha nem is a megszokott módon. A Mindennapi történelem sorozatban megjelent mutatós kötet ugyanis képeskönyv, ami a Horthy-kor társadalmának történetét több száz, Vajda László által összeválogatott fotó segítségével mutatja be. A társadalomtörténet viszonylag új tudományág, s azért jöhetett létre, mert a tudósok úgy találták, a korábban művelt történetírás túlságosan politika-központú. Sőt Hanák Péter, a hazai kultúrtörténeti kutatások úttörője szerint éppen a 20. század első felének eseményei vezettek a kultúra és életmód vizsgálatának felvirágzásához, mert a rövid egymásutánban bekövetkező két világháborúért felelős politika még a történészek szerint sem volt más, mint "kis hatalmi elitek amorális és értékromboló - az emberek életét tönkretevő - tevékenysége". Gyáni Gábor is igyekezett elkerülni, hogy a politikatörténet befurakodjon a két világháború közti mentalitást, életmódot, munkalehetőségeket, családeszményt, étkezési és utazási szokásokat, azaz a hétköznapi életet bemutató könyvébe. Elszántságát mutatja, hogy még a kötet címében szerepelő Horthy Miklós kormányzóról sincs egyetlen fénykép sem (igaz, az egyik pengős érmén mégiscsak látható a profilja), helyette az olvasó a történészként jelentős életművet hátrahagyó, a nyilasokat támogató magatartása miatt háborús bűnösként 1945-ben elítélt Hóman Bálint képét láthatja, négy lapon is. És ezzel máris beférkőzött a politika, részint mert Hóman kultuszminiszterként politikus volt, másrészt mivel ő azok egyike, akiket új demokráciánk első tizenhét évében a vezető politikai elit egy része az újratemetés gesztusával tisztelt meg.
De az 1919 és 1945 között eltelt bő huszonöt esztendő nem véletlenül kapta a nevét éppen egy politikusról. Bármennyire kerüli is Gyáni Gábor a történelmi események felidézését (bár aki végképp nem tudja nélkülözni, a könyv végén talál egy időrendi áttekintést), az olvasónak szinte mindenről eszébe juthat a politika. Például hiába esik szó az arisztokrácia és a nemesség tagjainak ünneplő öltözékéről, a díszmagyarról anélkül, hogy a társadalomtörténész leszögezné, hogy az a feudális, rendi nemzettudat szimbólumának tekinthető, a fényképen látható sujtásos, prémes, bársony és brokát ruhakölteményekben, oldalukon karddal pompázó urakról rögtön az ugrik be: te jó ég, ezek így készültek a közelgő háborúba! Az esetenként egy földbirtok vagy egy budapesti bérház árába kerülő díszmagyar mindent elárul a korról. Ha valaki nem tudta volna, világossá válik, hogy az uralkodó elit, amely elvesztette az első világháborút, a hatalmát nem veszítette el, és nem tanult semmiből. Ugyanazt a norma- és értékrendet képviselte továbbra is, de a saját bűneivel való szembenézés elmaradása miatt minden korábbinál frusztráltabban - erre utal a gálaruháikon elburjánzó aranysujtás. Ráadásul, amint Bibó István írta, a magyar "úriemberi rétegben" felolvadt és önállótlanná vált az értelmiség és a polgárság is. A következmény az újabb történelmi zsákutca lett. Mivel az önreflexióra képtelennek és szellemi kvalitásaikat tekintve egyszersmind alkalmatlannak bizonyultak, bűnbakot kellett keresniük, amit a baloldalban, a liberálisokban és a zsidóként megbélyegzett emberekben találtak meg. Az ellenségnek kinevezettek iránt szított gyűlölet által saját frusztráltságukat a társadalom egészére átruházták. Pedig a "tisztes szegénységben" élő, Gyáni szerint ma kispolgári státusúnak nevezhető tömegeket enélkül is fűtötte elég indulat: a mások lenézésében megnyilvánuló öntudat s a nívósabb élettel kecsegtető "görcsös alkalmazkodás vágya, ami a másokkal szembeni kisebbrendűségi érzésként nyilvánult meg".
Mivel a kötet nem a kutatók szűk köreinek szóló szakkönyv, a szerzőnek ügyelnie kellett, hogy a képek háttéranyagául szolgáló szöveg ne legyen túl száraz. Tartózkodni igyekezett tehát a számok, statisztikai adatok szövegbe zsúfolásától. "A jövedelmek egyötödét a népesség fél százaléka zsebelte be és négyötöd osztozott a jövedelmek kevesebb mint felén" - írta például a korszak vagyoni viszonyairól, s törekvése méltányolható, a lényeget értjük, bár a fenti képletből még az tűnik a legegyszerűbben kiszámíthatónak, hogy hány éves a kapitány. Az is előfordul, hogy az olvasó úgy jár, mint a feledés kórjában szenvedő Macondo lakói Gabriel García Márquez regényében. Õk, amint rájöttek arra, hogy menthetetlenül elfelejtik a tárgyak nevét, először táblával látták el azokat, ami kevésnek bizonyult. A tehénre például hamarosan azt is rá kellett írni, hogy meg kell fejni, és az így nyert folyadékhoz kávét kell tölteni. Horthy Miklós kora hiába oly közeli még - Gyáni szerint apáink és nagyapáink ideje, bár elképzelhető, hogy az ifjabbak a dédapáknál tartanak -, az 1935 körül asztagot rakó parasztok fényképe láttán valószínűleg vannak már, akikben igény támad a macondóiak cédulájára, amiből kiderülne: az asztag szabadban tárolt, tartósan összerakott, cséplésre vagy nyomtatásra váró gabona, s azért ideális felpúpozni, hogy a hetek múlva bekövetkező cséplésig a szálas gabona ne menjen tönkre. Egy-két esetben elég sűrűn kellene teleírni a cédulát. "A harmincas években naponta 1200-1300, kiutasításra ítélt ember került toloncházba" - olvashatjuk a "Csendőr, rendőr, börtön" feliratot viselő oldalon, de nem teljesen világos, a rendőrség miért érezte szükségét ennyi állampolgár kiutasításának, és honnét hova.
Az egyik fényképen a forgalmas budapesti Széll Kálmán tér látható, 1940-ben. Úgy tűnik, az egyetlen lényeges különbség az, hogy ma Moszkva térnek nevezik. Különben most is olyan, mint volt, csak a képen a villamosok nem Combinók, az emberek valamivel gondosabban öltözöttek, és mintha nagyobb lenne a tisztaság. Hát itt tartunk. Kész szerencse, hogy legalább az aranysujtás kiment a divatból.
Corvina, 2006, 182 oldal, 5990 Ft
