Robert Beck tanár úr leparkol egy müncheni gimnázium bejárata előtt. Ezüstszürke Audi Coupét vezet, német- és zenetanár, fekete ingben és bőrdzsekiben jár, de kissé már pocakos, haja kócos, egy fehér Stratocasteren játszik, a diákokkal Nick Hornbyt olvastat, felkarolja az egyik tehetséges gitáros növendékét, időnként sörözik a gyakornokokkal, egyedül él, de aztán persze szerelmes lesz egy pincérnőbe. Ha jobban belegondolunk, ennél unalmasabb regényhőst nehezen tudnánk elképzelni. Ismerjük gimis sorozatokból, zenés filmekből, reklámokból, az egyetemről, a szomszéd szobából. Aztán hamarosan mégis feltűnik: ez a figura kicsit más, mint amit a sziluettje mutat. Kiderül, hogy mindenkinél jobban utálja Bob Dylant, szerinte eltékozolt évtized az, amit az R.E.M. ural, hasist lop a diákjától, az alig tizennyolc éves Anna nevű lányról fantáziál, a legjobb barátja egy drogos hipochonder, és amikor a gondjaira bízott vén kutyát elütik (kétszer is!), szó nélkül eliszkol a helyszínről. És valljuk be, ezek a kis aljasságok nagyon jót tesznek neki.
Kár, hogy amikor éppen felvillan a lehetőség, hogy valamit megtudunk a kilencvenes évtizedről alulnézetből, akkor a szerző kapkodni és csapongani kezd. Szereplőit lövöldözésbe, budapesti autósüldözésbe, romániai drogfutárkodásba hajszolja, miközben minket lassan elterel a valódi témától. Egy Nick Hornby-regényből indulunk, majd egy B kategóriás, kelet-európai ízű Rodriguez-utánzat forgatókönyvén keresztül eljutunk egy szenvelgő levélregénybe; és ilyenkor már hiába a komoly lendület, hiába látszik, hogy Wells azért alapvetően tudna sztorit mesélni, ha a váz egyszerűen nem lehet annyira erős, hogy ennyi klisét elbírjon. A szöveg tele van popkulturális közhelyekkel: Hendrix, Tarantino, John Irving, You can Leave your Hat on, Wonderwall, Robbie Williams, Hey Jude, és ha temetés, akkor Brothers in Arms. (Hornby valóban deviáns zenebolti eladói törnének-zúznának e lista láttán, a dalszerző-előadó Beck és a névazonosság pedig szóba sem kerül.)
Sajnos csak féltávnál válik nyilvánvalóvá, hogy Wells ugyan szórakoztató sztorit fabrikált, de elmulasztotta elvégezni a valódi munkát. Nem merült alá a bootlegek és a B oldalak, a VHS-kiadások világába, nem gyűlölte meg annyira a kor ikonjait, amennyire ehhez a munkához szükséges lenne, és amennyire például Robert Beck rühelli Dylant; és persze nem fordította a feje tetejére ezt a valóban kusza, de napfényes évtizedet.
Ha Wells mindezt megteszi, akkor talán valóban meggyőzött volna mindenkit, hogy nem kizárólag sztorizó tehetséggel rendelkezik, hanem kellőképpen pimasz tud lenni, és ha arra van szükség, akkor akár mindentudó is. Főleg azt a korosztályt, amelyik igencsak várja, hogy valaki, mondjuk egy író, elé tegye azt a művet, amiből végre kiderül: a kilencvenes évek aranykor, és minimum hősökkel volt tele. A Beck utolsó nyara nem ez a könyv, ehelyett megmarad megfelelő ajándéknak, ha például középiskolás rokonunknak keresünk valami olvasnivalót, amiben van zene, szerelem, meg még irodalom is.
Persze az is lehet, hogy egy négyszáz oldalas „road movie”-t piszkosul unni fognak.
Fordította Vincze Ferenc. Geopen, 2011, 400 oldal, 3490 Ft
