Már javában a versek felénél járunk, ekkor jut újra eszünkbe a cím, hogy mi is lehet a "szorítás alakja"? Hamar kiderül, hogy ez a szorítás valójában nem kevesebb, mint a minden, azon belül is az ember, a test, ami hiába kószál ösvényeken, erdőszéleken és tisztásokon, ebbe a megszűnni vágyó lírába valahogy mindig bedől az indusztriális világ, villanypóznák, állomás, csónakház, kaszárnyák - és akkor hová is lehetne innen továbbmenni?
Ha a verseket önmagukban próbáljuk meg kezelni, vagy ráállunk a szerkesztés útvonalára, nem biztos, hogy a kívánt eredményre jutunk: cím nélküli versek, egy átiratsorozat és néhány nagyobb költemény adja a keretet, de ehhez a rendhez nem annyira érdemes igazodnunk. Sokkal jobban járunk, ha meglátjuk egy magát a létezés legszélén állónak érző alak történetét, és megfigyeljük, hogyan mesél szakításokról, sétákról, városról és faluról. Közben "ólálkodik a felszínen", "maszatol", és csak minták alapján tudja elképzelni a létet: "Annak lenni, aki csukja a szemét, álldogál, ráér, / jó esetben valakit bevár. Leveri talpáról a sarat." Itt minden megszokásokra, képekre épül, a beszélő a megfigyelőnél is nagyobb távolságot tart, miközben döbbenetesen közel hoz nekünk ezt-azt: "Még ha magamra is ismerek az előző mondatomban."
Aztán néha mindez megbicsaklik, nem leljük a legrövidebb utat két egymást követő szó között sem. Ki nem bontakozó vagy kettévágott képek és történések zsúfolódnak egy-egy versszakba, lepedéktől szerelőpadokon át pásztorokig és az örök kételyig. Ezek után marad a kérdés, hogy a fától nem látjuk az erdőt, vagy éppen egyetlen fából kell kikövetkeztetnünk a többit. Mert erdő, úgy tűnik, nagyon is van.
JAK + PRAE.HU, 2011, 76 oldal, 1490 Ft
