„Kívülről nézve biztos valamiféle aszketizmusnak, sőt fanatizmusnak tűnik – magyarázza Nemere István, akinek a számlálója már a 652. könyvnél pörög. – Vannak, akik nem is hiszik el, hogy egy ember ennyit írhat. Valójában az egész létezésem fricska azoknak a kollégáknak, akik ötévente egyszer írnak egy könyvet, és az életük java részét elvesztegetik mindenféle kocsmákban, vitákban, társasági életben. Holott az író szóban benne van, hogy elsősorban írni kell. Nekem ez így volt természetes mindig is: hogyha író vagyok, akkor írok.” A maga ötvennél több regényével Stephen King is sérelmezi a külföldi kritika ama axiómáját, miszerint minél többet ír valaki, annál kevésbé tekinthető maradandónak a műve. De tényleg van egy határ, aminél többet az irodalmi élet nem enged meg egy komoly szerzőnek?
| ||
„James Patterson, Stephen King, Nemere István mellett híresen termékeny szerző például Joyce Carol Oates, David Baldacci, Borisz Akunyin és Jayne Ann Krentz is – mondja M. Nagy Miklós, az Európa kiadó vezetője. – Nehéz kérdés, hogy ehhez a kritika hogyan viszonyul. A sokáig Nobel-esélyes Joyce Carol Oatesot nemigen veszik komolyan, mióta hihetetlen mennyiségben ontja a könyveket.” M. Nagy szerint ennek egyik lehetséges oka „a mennyiség bűvölete – minél több regény, minél több publikáció! Az ilyen szerzőnek talán pszichológusra lenne szüksége, aki megtalálná ennek a kényszerbetegségnek a gyökereit, és rábírná a szerzőt, hogy lassítson: írjon három évig egy könyvet, de a végeredmény zseniális legyen.”
A „patologikus termékenység” gyakoribb a populáris vagy zsánerirodalomban, mondják, de vannak, akik kiemelkedhetnének, hiszen vannak igazi remekműveik is. A több mint 500 kötetes Ursula Bloom, vagy a több mint 700 művet gyártó Barbara Cartland nevét például nem fogadta be a kánon. De a szintén mintegy 500 kötetes Asimov, vagy éppen Agatha Christie és Dumas neve fennmaradt; az utóbbi is vagy 250 regényt tudhatott maga mögött. „King, Akunyin, Joyce Carol Oates lehetne korszakos nagy író is a tehetségük alapján, de a saját személyiségük és a kiadók – mert ebben talán a mohó kiadók is bűnösek – arra kényszerítik őket, hogy minél több könyvet írjanak” – állítja M. Nagy. „Megdöbbenti az embereket ez a mennyiség – mondja Nemere István. – Amikor hat könyvem jelent meg 1982-ben, senki nem értette, teljes idegenséggel szemlélték. Azóta megszokták. Vannak olyan típusú könyveim, amelyek sok időt igényelnek, nagy, komoly történelmi trilógiák. De írok könnyedebb lányregényeket is; a 90-es évek elején pedig sok füzetszerű, kis terjedelmű könyvet adtak ki, kértek tőlem. Akkor volt olyan év, hogy 28-30 ilyen is megjelent.”
Kánon a rengetegben
A klasszikusok természetesen más megítélés alá esnek, a mennyiség és a minőség közti összefüggés felhánytorgatása ilyenkor nem feltétlenül kritikai szempont. Jókainak is jócskán felrótták, hogy túl sok felszínes történetet ír, ahelyett, hogy elmélyültebben dolgozna. Elismert regényei azonban a kevésbé sikerülteket is beemelik a kánonba, pedig a körülbelül 150 mű közül azért akadnak ilyenek. „Vannak írók, akik nem tudnak nem írni, ez írói alkattól függ – magyarázza Márton László író, műfordító. – Jelentős írók között is találkozhatunk túlburjánzott életművel: mint például Márai Sándoré, Krúdyé, vagy éppen Móricz Zsigmondé. Márainak, Krúdynak is vannak kifejezetten gyenge könyvei. Viszont meg vagyok győződve, ha ezeket a gyenge könyveket nem írták volna meg, akkor a remekműveiket sem.”
Rejtő Jenő, Karinthy Frigyes, Déry Tibor, Németh László – sorolja tovább Margócsy István azokat a szerzőket, akik szintén nem mondhatóak szűkszavúnak. Az irodalomtörténész emlékeztet, hogy Jókai mellett az egyik legtermékenyebb 19. századi szerző Beniczkyné Bajza Lenke volt, de az ő műveit félig-meddig szórakoztató és női irodalomnak tekintették. „Kosztolányi életműve is beláthatatlan. Rá azt szokás mondani, hogy nem látszik, hogy ő is tömegtermelésben működött, pedig újságíróként írta novellái nagy részét. A maiak közül talán Tandorit lehetne említeni, de őt külön kell venni, mert nem műveket ír, hanem összekeveri az életet és a műveket; az elmúlt tizenöt évben a könyvei nem önálló egyedi művek, hanem állandó önreflexiók, átírások” – folytatja Margócsy. „Mándy Ivánt is kismesterezik, mert sokat publikált – teszi hozzá Márton László. – A legigazságtalanabb dolog, hogy vannak olyan írók, akiknek ezt nem róják fel, és vannak, akiknek igen.”
Hobbitevékenység vs. négerezés
Az évi két-három könyv nemcsak a minőség kérdését veti fel, hanem azt is, hogyan lehet ezt gyakorlatilag kivitelezni. Az írói produktivitáshoz – mennyiségtől függetlenül is – szükséges, de legalábbis ajánlott egyfajta rendszeresség, mondja Márton László. „Abból kell kiindulni, hogy az író úgy dolgozik, mint egy hivatalnok. Valaki éjszaka szeret írni, én például csak délelőtt tudok, fél kilenctől dolgozom fél egyig.” Évente két-három regény azonban már nem koncentrált munkáról árulkodik, mondja, és ha valaki húsz éven keresztül ezt csinálja, elvész az újdonság varázsa. Éppen így az ellenkező véglet sem kifizetődő, 8-10 évnél nagyobb kihagyást szintén nem tart ideálisnak, tehát fontos egyensúlyt tartani. „Kell, hogy legyen egy kis várakozás a készülő művel szemben. Az én életstratégiámban ezt úgy próbáltam megoldani, hogy sokat fordítok. Ezzel ki tudom pihenni az írást, és emellett nem írok többet a kelleténél, mert elveszi az erőt és időt a felesleges művek megírásától.”
| ||
A rengeteg munkát Nemere István a szinte aszketikus életmóddal magyarázza. „Ha valaki évtizedek óta ezt csinálja, akkor gyakorlatilag ez az élete, semmi mással nem foglalkozik. Másképpen nem lehet ennyit írni. Ráadásul talán elég könnyen írok; a hobbim egyben a szakmám is, a legkedvesebb elfoglaltságom. Reggel ötkor, legkésőbb hatkor odaülök írni, ez így zajlik délután kettőig, háromig. Harminc-negyvenezer karaktert írok naponta, ezt csinálom szombaton és vasárnap, a saját születésnapomon, de még január elsején is. Nekem ez nem munka, így a pihenés igénye sincs bennem. De azért hadd mondjam el, hogy amikor ennyit ülök a gép előtt, akkor elmegyek és orvosi rendeletre öt kilométert sétálok, gyalogolok mindennap, utána hazajövök és fát vágok.”
Ám még mindig csak a nettó írásról beszélünk, pedig ezután jön még a szerkesztés, korrektúra és a kiadás körüli feladatok. „Minden időt, amit nem írással töltök, teljesen haszontalannak érzek – mondja Nemere. – Gyakorlatilag 40 éven keresztül heti egy napot Budapesten töltöttem azért, hogy ezeket a dolgokat intézzem; ma már szerencsére ezek mennek az ottlétem nélkül is. Ám van, amikor én vagyok kénytelen minden korrektúrát megcsinálni vagy megcsináltatni valakivel, mert ha leadom a kéziratot, utána már nem nyúlnak hozzá. Az egyik kiadó esetében például, amelyik rendszeresen kéthavonta kér tőlem egy regényt, a könyvet korrektúra után egyenesen a nyomdába küldöm, nem is a kiadóba.”
Előfordul azonban, hogy nemcsak a munkának és a grafomán léleknek köszönhető a termékenység: kiadói pletykák itt-ott rebesgetik, hogy a nagybetűs Szerző olykor kisbetűs szerzőket vagy egy egész csapatot takar. A James Patterson név alatt kiadott évi öt kötet hátterében álló csapatmunkát például már köztudottként kezeljük, de a szellemírás, a „négerekkel” való könyvíratás szinte minden területen virágzik (lásd korábbi cikküket: Szellem a szövegben, Magyar Narancs, 2013. december 5.). „Sok esetben előfordulhat – mondja erről M. Nagy Miklós –, hogy egy népszerű szerző munkáját egész csapat segíti, amelyik elvégzi számára a kutatómunka jó részét, és a szinopszis alapján sok esetben a nyers szöveget is megírja, amit aztán a szerző felöltöztet a maga egyéni stílusával. Nem mintha ezt pontosan tudnám: az írók nyilván nem szívesen beszélnek az ilyen műhelytitkokról.”
Margócsy szerint fontos, hogy különválasszuk a színtereket, hiszen a szerzőség az iparszerűen termelő populáris irodalomban nem tűnik fel fontos kérdésként. „A tömegirodalomban olyan mindegy, hogy egyvalaki írja-e ezeket a könyveket; nem nagyon tartják számon szám vagy név szerint, legfeljebb mint márkanevet. Nem a személye és a tehetsége érdekes, hanem a védjegy funkciója. Ez iparrá vált, már nagyon kevés köze van a szellemi autonómiához” – magyarázza.
„Nem mindig jön össze”
| ||
A megírt könyvrengeteget ki is kell adni. A sikerkönyv az egyszerűbb eset, azt csak folytatni kell – ennek ma nagy divatja van, de ez is a 19. század elején kezdődött. Margócsy szerint a jelenség megfigyelhető Dumas A három testőre, a Monte Cristo grófja vagy Cooper indiánregényei esetében is. „Jókainak nagyon beütött az Egy magyar nábob, erre a kiadó kikényszerítette belőle a Kárpáti Zoltánt. Túlzás, hogy kényszerítette, mindenki jól járt. Ugyanígy, ha ma beüt egy szadista erotikus regény, akkor tessék megírni trilógiában” – mondja. Stephen King egy-egy új regényét sem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen komoly olvasótábora van, az Európa Könyvkiadó igyekszik is az újakat a lehető leghamarabb kihozni. „King újabban nagyon termékeny, évi két-három könyvet ír. Megbízható színvonalon – állítja M. Nagy Miklós kiadóvezető. – A tízezer példány egyelőre borítékolható az esetében, de azért a könyv minőségétől is függ, hogy ez végül 10, 12 vagy 15 ezer példány lesz.”
Nemere István még ennél is többet publikál, egyszerre öt-hat kiadónál – az „évi tizenvalahány könyvnél” ez máshogy nem megy. Tavaly, a Magyar Ufókutató Szövetség honlapjának nyilatkozva azt állította, hogy összesen 12 millió példányt adtak el a könyveiből eddig, és bár a példányszámai csökkentek a gazdasági válság óta, de még mindig „évente százezres példányszámokról beszélhetünk”. „Valamelyik kiadó csak romantikus női álnéven írt szerelmes regényeket kér, valamelyik hatalmas történelmi trilógiákat ad ki tőlem. Így meg tudom osztani az egész piacot. De nekem sem mindig jön össze. Vannak rejtélyes ügyek, amikor valamilyen könyvet senki nem akar kiadni. Ez ellen úgy védekezem, hogy már csak olyan könyvet írok meg, amit megrendelnek” – mondta a Narancsnak.
A GoldBook kiadó például szerzőnként évi két könyvet tart ideálisnak; ha különböző témáról szólnak, akkor akár három-négyet is; ez már több, mint amit az ún. magasirodalmi szerzőknek a köztudat megengedne. Nemere termését azonban ők is kirívónak tartják. „Nagyon sok könyve jelenik meg, ami szerintem a minőség rovására is ment. Egy idő után a korábbi olvasói egy része is elfordulhatott tőle. Az olcsó könyvek másodlagos piacán nagyon sok olyan könyve látott napvilágot, amelyek nem ütötték meg a Nemere-színvonalat. De azok a történelmi regények, amelyeket eddig nekünk írt, újra a régi Nemerét idézik” – mondja Mocsári János, a kiadó vezetője. Nemere István szerint a kérdést inkább fordítva kellene megközelíteni. „A valószínűség-számítás szerint, ha valaki sokat ír, akkor előbb-utóbb, lehet hogy utóbb, találtatik köztük olyan jó könyv, ami biztos nem született volna meg, ha csak harminc könyvet ír életében, és nem hatszázat. Én ebben reménykedem, hogy azért biztosan van 15-20 olyan, ami talán túl fog élni engem.”
Mindeközben az irodalomtörténet, az irodalomkritika ma kevéssé kíváncsi a mű keletkezéstörténetére, az lehet jó attól függetlenül, hogy két hét vagy két évtized alatt készült. „Régi klasszicista közhely, hogy az igazi mű lassan születik – lásd a horatiusi viccet a kilenc évről. Kazinczy is ezt mondta Csokonainak, és azt vetette szemére, hogy könnyen folynak a versei, míg Dayka Gábor kitűnőségét az mutatja, hogy minden verssorán megérződik, szó szerint idézve, a »kínos körömrágás«. A közvélekedés továbbra is úgy tartja, hogy egy művön sokat kell dolgozni. De ez nem mindig igaz: van olyan, hogy valaki zseniális” – magyarázza Margócsy István, és hozzáteszi: az sem biztosíték a tökéletes műre, ha valaki keveset és lassan ír. „Ottlik Géza is harminc évig írta Buda című regényét. Vajon ettől jobb lett?”
