„A maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket” – Karinthy Frigyes és Böhm Aranka viharos családi életének elhíresült bemondása a legkisebb fiú, a közös házasságból született Karinthy Ferenc helyét rögzítette a bohém háztartáson belül – az örökkévalóság számára. A gyerekkori becenevét utóbb mindhalálig önérzettel hordozó Cini mindazonáltal jól érezte magát a nagy író meg a tigristermészetű szép- és nagyasszony fiaként, s miközben rendszeres atyai nevelésben nemigen volt része, azért sok mindent felszedhetett ebben a felettébb stimuláló környezetben. A zseni apa, a rassz Aranka és a köröttük nyüzsgő eredeti alakok, aztán a lágymányosi művész- és úri gyerekek (benne a Devecseri és Benedek fiúkkal vagy épp az irodalmárból utóbb színésszé kövéredő Szendrő Józseffel) összetartó, sőt cinkos közössége: mindez együtt hatalmas muníciót biztosított a majdani író számára. Életművének majdnem a fele (méghozzá zömmel a fajsúlyosabb fele) ezekből a családi és egyéb kamaszkori emlékekből vette témáját és ihletését, s Cini e legendakört az évtizedek során oly gondosan ápolta, s oly kiterjedtté növesztette, hogy abból utóbb még fia, Márton számára is jutott kétkötetnyi Ördöggörcsre való.
Mérkőzés indul
| ||
17 éves, amikor apjával végez az agyvérzés, s ezzel megkezdődik Cini felnőtté válásának folyamata, amely aztán a világháború végéig eltart, s élményeivel ugyancsak meghatározóvá válik az író életében és életművében. A sport világa, közelebbről a vízilabdázás és a Ferencváros, a mind jobban felértékelődő baráti társaság ugratásos közege, majd a bölcsészkar zárt mikroklímája, s persze a mind fenyegetőbb politikai és háborús események, melyeket Cini önmaga számára sikeres kalandként könyvel el – mind ott szerepelnek majd az életmű egy-egy, vagy helyesebben egy sor darabjában. Magát az írói működést is ekkor kezdi meg: a Böhm-féle zsinegüzlet „keresztény tulajdonosaként” unatkozva, a világirodalmi-operai Don Juan-témát játékosan továbbgondolva. A zsenge, kamaszosan szertelen, de lendületes (s későbbi húzásokkal is feljavított) regény, a Don Juan éjszakája 1943-ban meg is jelent. Igaz, a kötet bordáján a szerző nevéből csak a Karinthy szerepelt, s a regényt úgy hirdették, mint „az ismert író fiának első munkáját”. Cini megkezdte életfogytig tartó mérkőzését az apai zsenialitással.
Az Amerikából vesztére hazatért anyát 1944-ben Auschwitzba hurcolták, míg kisebbik fia – manduláit és vakbelét feláldozva – egy budai helyőrségi kórházban, majd egy belvárosi házban vészelte át a német megszállást, a nyilasuralmat és az ostromot. Itt, a Veres Pálné és az Irányi Dániel utca sarkán dekkolva írta meg búcsúját kamaszkorának és egész addigi életének oly látványosan pusztuló világától. A korai főműnek is beillő Szellemidézés egyszerre dokumentarista igényű és merészen látomásos felidézése Karinthy Frigyes utolsó heteinek, s fanyar-érzelmes ábrázolása annak a zárt baráti közegnek, amelyben Cini évekre menedéket talált a felnőttség fenyegető unalmától menekülve. A regény, melyben Cini a tapasztalt Illés Endre rossz tanácsára a történet végén eltemetett Petit (azaz Devecseri Pétert) testvérévé tette, 1946-ban nagy feltűnést keltett, s végképp válaszút elé állította az ifjú Karinthyt. (A későbbi kiadásokban a szerző visszaállította az eredeti viszonylatokat – és örök szokásához híven sokat húzott is művéből.)
Ekkor ugyanis már nagyban készült az olaszos-nyelvész Karinthy bölcsészdoktori értekezése, az Olasz jövevényszavaink, s a legendás mester, Pais Dezső ekképp figyelmeztette növendékét a rossz pályaválasztás veszélyeire: „Vigyázzon, már volt egy egészen tehetséges nyelvész [=Szabó Dezső], a vogul képzőkről jókat szedett össze, aztán rossz regényeket írt. Majd maga is úgy jár.” Ám Karinthy mégis az irodalmat választotta, igaz, a nyelvészethez se vált hűtlenné, ezt későbbi remek tárcasorozata, a Nyelvelés mellett az is jelezte, hogy 1947-es regénye, a Kentaur valóságos bölcsészkrimi lett: Szerb Antalt meg-megidézve, hajszában a tihanyi alapítólevél rejtélyes „kangrez” szavának megfejtéséért.
Karinthy ebben a regényében is erősen feszíti a játékosság húrját, s nem tudható, milyen irányt vesz mindig jól gondozott írásművészete, ha nem jönnek a kommunisták. De jöttek, s az 1947–48-ban ösztöndíjjal – és ifjú férjként – Svájcba, Francia- és Olaszországba is eljutó Cini lelkesen csatlakozott hozzájuk. „Nekem a mozgalom lett az első szerelmem” – fogalmazott már a nyolcvanas évek lejtőjén, s bár ezt tán ő maga se hitte, azért csatlakozásának okvetlenül voltak őszintén átérzett nemzedéki és csoportdinamikai összetevői. Merthogy ugyanígy tett az egyenruhát öltő Devecseri, a szintén Nyugat-gyerek Somlyó György, s persze így tett a baráti társaság beltagja, a hadifogságot megjárt Örkény István is. Belőlük vált az irodalmi vonalasság egyik leghangosabb segédcsapata, s Karinthy vélelmezett naivitását nem erősíti a történet, mely szerint Örkénnyel cinikus versenyre kelt: melyikük írja meg előbb az első szocialista realista magyar regényt. Az örökkön versengő alkatú Karinthy mellbedobással nyert: a Kőművesek 1950-ben jelent meg, míg Örkény termelési regénye, a Házastársak csak 1951-ben. A Kőművesek, benne a Rajk embereként lebukott megyei titkárral (azaz Aczél Györggyel), éppúgy írói-emberi szégyenfolttá vált, akárcsak azok a riportok, melyeket Karinthy ekkortájt a Szabad Nép hasábjain jelentetett meg.
Cini a párt bizalmából került a Nemzeti Színház dramaturgiájára is, s így része lehetett a Noszty fiú esete Tóth Marival nevezetes színpadi adaptációjában, akárcsak abban az átírásban, amely a Városi Színház (a mai Erkel) számára időszerűbbé tette Kacsóh János vitézét – paraszti osztályellentétet komponálva a falusi I. felvonásba. A dramaturgi munka jó előkészületet jelentett a majdani saját színművek megírásához, s Cini rengeteg hasznos ismerősre tett szert a színházi világban. Nem utolsósorban nőismerősökre, mely viszonyok sorában reményteljes színésznő (Soós Edit) és hírhedten dogmatikus és alkalmatlan színigazgató (Barta Zsuzsa) egyaránt akadt.
A zöldséges dala
„Mi a különbség a Hamlet és a Budapesti tavasz között? Hát a Hamletben benne van az apja szelleme, a Budapesti tavaszban meg nincs.” 1953-ban ezzel a pesti viccel intézték el sokan a Budapesti tavaszt, amely felstilizálva és torzítva mégiscsak Karinthy ostromdekkolásának emlékére épült. (Őszintébben, fanyarabban és sikeresebben átpoétizálva ugyanez az élmény az Aranyidő című 1958-as novellában is ott szerepel.) A regény ma már csak részleteiben élvezhető, s el is fedte valamelyest Máriássy Félix 1955-ös filmje, melynek forgatókönyvét nem is Cini, hanem Thurzó Gábor írta, meglehetős szabadságot véve magának. Így például a film tán leghíresebb jelenete, a Szabadságot árusító Ruttkai Éva és Gábor Miklós röpke találkozása is eredeti Thurzó.
| ||
Az 1953-at követő fellazulás, majd 1956 traumája elsőre határozottan jót tett Karinthy írásművészetének. Visszanyúlt hazai emlékeihez és bemutattatta a Szellemidézés színpadi változatát, s ugyancsak 1956-ban megjelent Irodalmi történetek című elbeszéléskötete: benne a Karinthy Frigyesék kusza éjszakáit, játékaikat legjobban megörökítő Baracklekvárral, valamint a saját vízilabdás emlékeinek szentelt Ferencvárosi szívvel. (A sport-, közelebbről a vízilabda-novella egyéni műfaja utóbb is Cini erőssége volt, erre az 1958-as életparabola, a Víz fölött, víz alatt a legjobb bizonyság.)
1956-ot kényszerűen csendesebb évek követték, de a pár évre vízilabdaszakosztály-vezetést is vállaló Cini megkötötte a maga különbékéjét, s 1960-at követően újra sorjázni kezdtek a Karinthy-kötetek. Ekkor vált különös ismertetőjelévé a valós alakokat felismertető technika, amely a korban pikáns mulatsággá tette írásait. „Minden igazi alkotó eleven vérrel dolgozik, higgye el nekem, a máséval vagy a sajátjával” – írta 1972-es Ősbemutató című kisregényében, melybe többek között Medveczky Ilonát, Molnár Gál Pétert (és talán Molnár Piroskát) is beleírta. Ahogyan novellaalakká tette az Amerikából hazalátogató, hantás-tarhás Vadnay Lászlót (Gervay Pesten), de Görgey Gábort és a „nyüzsgönc” Ungvári Tamást is (Az utolsó Kollonits).
Másik írói jellegzetességévé az abszurdba áthajló humor vált, mely különösen rövid írásaiban, karcolataiban vált elsöprő erejűvé (Ez-az, avagy a bicikliző tigris, 1965). Ilyen írása volt például az esztétai-kritikusi írásmodor frenetikus paródiáját adó A schwartzi modell, melyben a Szentkirályi utca zöldségesének reklámverseit elemzi: „…nem volt könnyű útja e magaslatokig ennek a nagy magányosnak, és kibontakozása mintegy modellje annak, ahogy korunk legjobbjai a tudományos-technikai forradalom fölvetette kérdésekre rezonálnak. A naiv hit és kritikátlan befogadás gyermekbetegségén persze ő is átesett:
Ha jó forintját értékeli
Úgy árainkat megfigyeli
vagy mint az efféle leegyszerűsítő, okot és okozatot antidialektikusan rövidre záró képletekben:
Jobban teljesíti a normát
Ha fogyaszt sok csemegetormát”
Ezek a humoros írások, akárcsak Cini gyorsan gyarapodó darabtermése, félig tudva, félig öntudatlanul az Örkénnyel való vetélkedés jegyében fogantak. Az Örkény végleges elhúzását hozó években Karinthy több formás színművet is bemutattat, többnyire Ádám Ottó és Madách Színháza közreműködésével. A Dunakanyar melankolikus, a Gőz fekete humorú meg a telefonheccekre fölépített Bösendorfer frappánsan tragikomikus kétszemélyesei máig életképesek, míg az ugyancsak kétszereplős és újra csak az ostromélményt fölszínező Gellérthegyi álmok legfeljebb historizáló empátiával megkedvelhető. S még beleérzéssel sem menthető a Pesten és Budán egyfelvonásos párja, melyben Karinthy „letette a garast”: a közelmúlt jobb- és balszéli extremitásait meghaladónak s középen egyensúlyozónak hazudott létező magyar szocializmus mellett.
Okádásig hazugsággal
Naplójából kitetsző módon Cini az öncsalásig őszintén hitt a rendszer élhetőségében, bár ebben a vélelmében alkalmasint az is közrejátszhatott, hogy évei tekintélyes hányadát világjárással töltötte. Talán ő volt a magyar irodalom legtöbbet utazó literátora: ösztöndíjjal és turistaúton, csoportos utazás résztvevőjeként vagy egymagában nekivágva a világnak – Karinthy Ferenc, ha csak tehette, felkerekedett. A hazájának Lágymányost és Leányfalut (kis házának falán az összes nevezetes látogató aláírásával) tekintő Cini a nagyvilágban szedte fel nemcsak hullámzó nívójú emigránsnovelláinak, de eltervezett főművének, az Epepének a témáit is. Az 1969-ben a Magyar Nemzet hasábjain, majd 1970-ben kötetként is megjelent negatív utópia címét a régi baráti társaság abszurd, halandzsanyelvű csoportos játékáról nyerte, s középpontjában a modern tömegtársadalom zsúfolt és erőszakos káosza áll. Az érthetetlen nyelvű és elviselhetetlenül túltömött városba keveredő magyar nyelvész, a beszédes nevű Budai sziszifuszi küzdelme a menekülésért és az értelemért s egyszersmind harca a „nyomtalan és jeltelen felszívódás” ellen – az atyai humanizmus felvállalásának nyílt írói gesztusa. A világban rendet teremtő értelem hite mellett mindazonáltal keresett olvasmánnyá tette az Epepét az a kavargó forradalmi jelenetsor is, amelyben nem volt nehéz 1956-ra ráismerni.
A kifelé harsány, derűs és terjeszkedő személyiségű, ám valójában hiperérzékeny, még egy pingpongvereséget is megszenvedő Cini a hetvenes évektől mind nehezebben viselte a világ és önmaga változásait. A mindenki számára nehéz próbát jelentő férfiöregedés és az irodalmi élet légkörének megváltozása mind elkeseredettebbé és defenzívebbé tette írásait, s mind jobban szembekerült a rend(szer) határait feszegető új szereplőkkel. Ebből a pozícióból már nehéz volt sikeres művekkel előállnia, bár az előbb (1975) kisregénynek, majd drámának megírt Házszentelő (mely utóbb Gyertek el a névnapomra címen a legutolsó Fábri-filmmé lényegült át) még jócskán keltett feltűnést: a vidéki kádervilág meglepően éles rajzával. Ellenzékisége azonban a kezdetektől bizonytalan alapokon állt, hiszen a közönség és az irodalmi környezet őt magát is rég a kádári establishment részének tekintette. Ezt a látszatot igazolta fájdalmas egyértelműséggel az 1980-ban írt Budapesti ősz: 1956-ot hamis hangú regénnyé fogalmazva, néhány visszatérő alakját a történelmi események szereplőjévé téve, s minden igyekezetével ellentétben bántó egyoldalúsággal. Kétes helyzetét, saját bizonytalanságát próbálta feldolgozni életének utolsó évtizedében, melynek legjellegzetesebb, címével is árulkodó írása a Skizofrénia (1988). A novella történész hőse „okádásig van a hazugságokkal”, részben a saját kényszerű-kényelmi, részben a rendszer hazugságaival, ám fél, hogy ennek a helyébe újra csak totális pusztulás jön. Vége a világnak – ez már egy másik kötetcíme 1988-ból, akaratlan, ám érzékletes bizonyságául annak, hogy Karinthy Ferenc a saját összeomlását a világ pusztulásával azonosította. Örök hangulatingadozása ekkorra már végképp a hullámvölgyben ragadt, mind többet ivott, s kifelé egykor oly imponáló személyisége menthetetlenül szétcsúszott. Utolsó születésnapi tévéinterjúja már nem a régi, nagy svádájú élet császárát mutatta, hanem egy valóságos emberi roncsot.
