A kiadó Magyar Néző sorozatában megjelent kötet a XIX. század második felének egyik legkülönösebb életpályájú alakjának az írásaiból ad válogatást. Asbóth János (1845-1911) nemesi és többgenerációs magasértelmiségi család sarja, közvetlen rokonai közül többen is harcoltak 1848-1849-ben a magyar honvédségben. Nem véletlen hát, hogy fiatalemberként Kossuth Lajos és a Habsburg-ellenes függetlenségi gondolat híve, s futári feladatot vállalt az 1861-es Almássy-Nedeczky-féle összeesküvésben. Az egyébként amatőr módon szervezett akció résztvevőit végül apjának, a szabadságharc egykori ezredesének az információi alapján fogták el. Köztük magát Asbóth Lajost és Jánost is - a hatóságok ügyeltek a látszatra -, akiket rövid idő múltán szabadon engedtek; a család pedig a nagyobb bajt megelőzendő külföldi tanulmányútra küldte a fiút. Az 1866-os porosz-osztrák háború és az ahhoz fűzött kossuthiánus remények kudarcának a hatására Asbóth nézetei gyökeresen megváltoztak. (Bismarck porosz kancellár ugyanis nem kívánta véglegesen legyöngíteni, pláne nem megsemmisíteni a Habsburgokat, mint azt a magyar emigráció hinni akarta; csupán a német egység létrehozásából zárta ki őket végérvényesen.) Hazatérve a Deák-pártban szívesen fogadják a tehetséges, a nagy nyugati nyelveket kifogástalanul beszélő fiatalembert, egyik mentora Kemény Zsigmond lett. Asbóth hatalmas energiával vetette bele magát a közéletbe - számos bizalmi funkciót viselt (a miniszterelnök Andrássy Gyulának is titkárkodott), lapot szerkesztett, elemző és teoretizáló írásokat közölt. Nézetrendszere a kiegyezés utáni Magyarország lehetőségeiről és politikájának szerinte ajánlatos irányáról, amely részleteiben módosult ugyan a későbbiekben, de a lényegét tekintve nem, ekkortájt alakul ki. Asbóth szerint a Habsburg-dinasztia pozíciója az 1866-os vereség után megváltozott, küldetése az európai "súlyegyen" jegyében immár a német és az orosz birodalom közé eső terület minél hatékonyabb megszervezése. Ebben a legfőbb szövetségese a modernizált magyar birtokos osztály lehet, mégpedig a kölcsönös érdekek alapján: hiszen Magyarország a területi integritását a Habsburgok nélkül nem biztosíthatja, a Habsburgok viszont nem uralhatják szilárdan birodalmukat a nemesi vezetésű Magyar Királyság nélkül. Ebből következően a birodalom centruma is keletebbre kell tolódjék, az erős közép-európai monarchia vezető országának a Habsburg-vezetésű Magyarországnak kell lennie.
Asbóth csaknem négy évtizedes közéleti munkásságát ezen elvek következetes képviselete határozta meg. Elutasította az üres hazafias frázisokban kimerülő osztrákellenességet, s bírálta a vezetésre hivatott rétegek fölkészületlenségét. Nem csoda, hogy leleplező szenvedélye miatt előbb-utóbb mindenhol gyanakodva tekintettek rá. Ő maga pedig, miután nézeteinek minél teljesebb képviselete érdekében az akkori parlament majd' minden pártját megjárta, mindinkább magányos és meg nem értett figurává vált, akire mint afféle hóbortos különcre tekintett kormánypárt és ellenzék egyaránt. Helyzetét alighanem az alábbi parlamenti jegyzőkönyvrészlet érzékelteti a legpontosabban: [Asbóth János:] "Ha az én elvbarátaim... (Felkiáltások a jobboldalon: Kik azok? - Felkiáltások a szélső baloldalon: Önök mind ott a túlsó oldalon!)."
A jelen kötet mindenekelőtt Asbóth politikai nézeteit kívánja reprezentálni; erre utal a címválasztás is - amely persze elsősorban Szekfű Gyula híres-hírhedt liberalizmus-kritikája miatt hat ismerősen; Szekfű egyébként nemcsak a címet, de a koncepciót is Asbóthtól vette, miközben elődjét magát meg sem említi a munkájában -, valamint a szerkesztő Vasas Géza adatgazdag tanulmánya is a konzervatív ideológus Asbóthra koncentrál.
A szándék és a megvalósulás azonban nincs egymással összhangban: hiányzik például az asbóthi fölfogást egyik leginkább jellemző munka (Eszmék a magyar faj hivatásáról). A családtörténeti írások ugyanakkor nyugodtan elhagyhatók lettek volna; irodalmi arcképeinek a közlése viszont indokolt lehetne, ha Asbóth amúgy igen jelentős és bölcseletileg is megalapozott irodalomkritikai munkásságában külön értelmező írás igazítana el - e nélkül viszont, miután a bevezetés sem foglalkozik ezekkel, sok értelmét nem látjuk a beválogatásuknak. (Nota bene: nemcsak Szekfű Gula, de Németh Lászlótól kezdve Halász Gáboron át Rónay Györgyig mindenki Asbóth megállapításaival érezte a leghívebben illusztrálni az 1850 utáni Magyarország világát.) A jegyzetek hiánya ugyancsak bántó (arról nem is beszélve, hogy például egyes írások keletkezési dátumait megadják, másokét meg nem); pedig mondjuk a címadó Három nemzedék szövegváltozatainak mégoly vázlatos összevetése is beszédesen mutatná meg Asbóth ideáinak a módosulását. Mindez azért is érthetetlen, mert a szerkesztő - aki évekkel ezelőtt Asbóth Bosznia-Hercegovináról szóló etnográfiai munkáját is sajtó alá rendezte - értő ismerője az asbóthi pályának.
Kortárs, 2008, 300 oldal, 2300 Ft
