Magyar Narancs: Az elmúlt kilencven év publicisztikájában és történetírásában Károlyi Mihály volt már lázadó oligarcha, félhülye, degenerált gróf, a Szent István-i Magyarország démoni felbomlasztója és Trianon főbűnöse, másfelől felelős államférfi vagy éppen a szocialista forradalom előfutára. S mintha máig nem közelítenének egymáshoz a Károlyiról megfogalmazott értékelések.
Hajdu Tibor: Nézze, Károlyi valóságos személyiségének és tevékenységének, mondhatni, semmi köze nincsen az 1919-1920 táján számára megalkotott bűnbakszerephez, amely mind a mai napig virulens, s amely nemcsak Károlyit, hanem egyúttal az egész 1918-as forradalmat is diszkreditálni kívánta. Ha mi, történészek elmondjuk, hogy Károlyi mit csinált, mit nem csinált, az voltaképp nem kapcsolható a közvéleményt máig lebilincselő Trianon-diskurzushoz. Mert valóban ellenezte és gátolni próbálta az I. világháborúban való részvételünket, próbálkozott különbékével, honvédelemmel, a Nyugat rokonszenvének elnyerésével - egyik törekvése sem járt sikerrel, de ez nem jelenti azt, hogy rosszabb vagy pláne tisztességtelenebb politikus lett volna a kollégáinál, s így Trianonért is legfeljebb csak akkora felelősség terheli, mint a korabeli magyar politikai osztály egészét. Itt olyan, a köztudatba mélyen beépült toposzokat találunk, amelyekkel szemben szinte nem is érdemes érvelni, s legfeljebb Ady Endre mondását idézhetem megnyugtatásképp: "Mese ellen minden káros." Ezek a történetírói, szép- és kevésbé szépirodalmi toposzok előszeretettel élnek a megszemélyesítéssel, a nagy (vagy legalábbis annak vélt) alakok és a történeti folyamatok azonosításával. Így például könnyen úgy tűnhet, mintha az 1918-as őszirózsás forradalmat megelőző évtized gróf Tisza István és Károlyi, a Jó és a Rossz kétszemélyes harcának jegyében telt volna, s ezt a látszatot poentírozza a tény, hogy még párbajozott is egymással a két politikus. Pedig ha akadt egyenrangú ellenfele ezekben az években Tiszának, akkor az nem Károlyi, hanem egy harmadik gróf, az ifjabb Andrássy Gyula volt; Tisza és Károlyi gigászi küzdelme utólagos és tendenciózus konstrukció.
MN: Károlyi értékelésének másik szélső pontját talán az a - szoborállításban, életrajzi játékfilm elkészítésében is megnyilvánuló - kultusz jelzi, amely a Kádár-korszakban bontakozott ki.
HT: Károlyi szoborrá válásában komoly része volt annak, hogy az özvegye, Andrássy Katinka 1962-ben, a rendszer számára roppant kedvező pillanatban hazatelepült. Minden rendszer keresi a maga elődeit, erősítendő történelmi legitimációját, s ezen a téren Kádárék szűkében voltak a hasznosítható hagyományoknak. Ott volt ugyan nekik a hazai kommunista párt, de az kicsi volt, népszerűtlen, s hozzá tele kényelmetlen figurákkal, és ez a deficit ugyancsak elősegítette Károlyi megdicsőülését. Maga Kádár János egyébként korántsem volt lelkes híve a hatvanas évektől szárba szökkenő Károlyi-kultusznak, Károlyiné személyes közeledését sem viszonozta, s inkább csak elfogadta Péter János külügyminiszter, Kállai Gyula, majd utóbb Aczél György nézetét. Vagyis azt, hogy egy népbarát grófot mégiscsak könnyebb népszerűsíteni, mint mondjuk Kun Bélát. Hozzátenném egyébként, hogy Károlyi előnyös szerepeltetése a magyar arisztokrácia itthon maradott tagjai számára is üdvös volt, mivel így megerősítést nyert, hogy végső soron egy gróf is lehet derék ember, ami az ötvenes években még közel sem volt hivatalos álláspontnak tekinthető. Mindez azután használt is, de ártott is Károlyi emlékének, hiszen ma Károlyi, úgy is mint szobor, a Kádár-korszak egy darabja.
MN: Levelezésének a hetvenes években megkezdett kiadása is ehhez a kultuszhoz kapcsolódott?
HT: Igen, ámde ehhez fontos hozzátenni, hogy voltunk néhányan történészek (ilyen volt Litván György is), akik elsősorban azért fordultunk Károlyi felé, mert felismertük, hogy az ő révén be lehet csempészni a történeti köztudatba és a kiadványainkba a megelőző évtizedek olyan szereplőit, akikről különben szó sem eshetett volna. Ilyen volt elsősorban a Jászi-féle októbrista társaság, vagy a szociáldemokrácia megannyi ellentmondásos megítélésű figurája. Tehát amikor kiadtuk Károlyi levelezését, akkor ez azt jelentette, hogy olvashatóvá váltak Jászi, Szende Pál, Hock János, Böhm Vilmos vagy éppen különböző arisztokraták levelei. Ez utóbb gondot is okozott, néhány Károlyihoz címzett levél heves antikommunista hangvétele megütközést váltott ki a lektorokból, s a legkevésbé sem véletlen, hogy a második kötetet csak 1990-ben adtuk ki. A most megjelent hatodik kötet, amely Károlyi utolsó éveit mutatja, úgyszintén nem csak a Károlyi-kutatás számára bír jelentőséggel, hiszen az 1945 utáni magyar diplomáciatörténet máig megíratlan, s ez az első eset, hogy egy jelentős külképviselet, a párizsi követség iratai összegyűjtve megjelentek. Ebből a kötetből és a megelőző ötödikből együtt rekonstruálható az a rendkívül gyors folyamat, amelynek során a magyar diplomácia szervei szovjet kirendeltségekké váltak, a több nyelvet beszélő diplomaták helyére pedig megbízható munkáskáderek kerültek. S alighanem épp ilyen érdekes lehet mindaz, ami a magyar arisztokrata emigráció viszonyairól kiderül e forrásmunkából.
MN: Ez a hatodik kötet tudósít arról az erőfeszítésről is, amit Károlyi még párizsi követként fejtett ki a letartóztatott, majd elítélt Rajk tisztázása érdekében. Ezek a dokumentumok, úgy tetszik, személyiségének két állandó jegyét, naivitását és megkérdőjelezhetetlen tisztességét bizonyítják.
HT: Ekkortájt valójában már igen kevés illúziója lehetett a kommunistákkal vagy a Rajk ellen emelt vádakkal kapcsolatban, de az igaz, hogy Károlyi sokáig igyekezett jobbnak, tisztességesebbnek látni Rákosiékat, mint amilyenek a valóságban voltak. Korábban ugyanígy próbálta értelmesebbnek és megbízhatóbbnak találni IV. Károlyt, noha tudta róla, hogy igazából csak egy meglehetősen korlátolt fiatalember. S épp így bízott Woodrow Wilson amerikai elnökben és az ő pontjaiban: a realitással korántsem teljes összhangban, jobb híján.
MN: Jászi Oszkár azt írta róla, hogy volt benne valami Dosztojevszkij Idiótájából, aki a gyermek naivitásával veszi komolyan az elveket és a jellemeket.
HT: Károlyi ezért a megfogalmazásért amúgy igencsak megharagudott Jászira, bár ha az idealizmust valamiféle politikusi fogyatkozásnak, aberrációnak tekintjük, akkor akár el is fogadhatjuk ezt a jellemrajzot. Én mindenesetre azt hiszem, hogy Károlyi úgynevezett naivitása arisztokrata voltából fakadt, s ilyesformán aligha csak rá jellemző. Károlyi ugyanis egyike volt a dualizmus korában sok változatban feltalálható fél-amatőr arisztokrata politikusoknak. Ilyen volt az ifjabb Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Esterházy Móric, vagy korábban és alacsonyabb nívón gróf Szapáry Gyula: otthonosan mozogtak a nagypolitika világában, hazulról ismerték a játékszabályokat, jártasak voltak a diplomácia berkeiben, de sok kapcsolatuk nem volt a hétköznapi valósággal. Nem voltak tisztában egy hivatali szervezet működtetésének rejtelmeivel vagy akár a legszimplább társadalmi realitásokkal, s ez jócskán behatárolta képességeiket. Amiben én Károlyi jelentőségét látom, s amiért igazán fontosnak ítélem az emlékét, az tehát nem a politikusi tehetsége vagy éleslátása, amelyekkel úgysem tudta volna megakadályozni az ország feldarabolását vagy jobb belátásra bírni Rákosiékat. Károlyi azért volt rendkívüli személyiség és ritka példány a magyar politikában, mert egész pályafutása során mindenkor morális alapon állt, elsődleges volt számára a tisztesség, és nemhogy nem a politikán akart meggazdagodni, hanem épp ellenkezőleg: az élete folyamán többször is feláldozta a vagyonát az elveiért. Az ilyesmi szerencsésebb országokban, például Angliában vagy akár az Egyesült Államokban nem akkora ritkaság, de nálunk Deák Ferenc óta nem túl sok ilyen politikus akadt, s ezért Károlyi okvetlenül kiérdemli a figyelmünket és megbecsülésünket.
MN: Ha az erkölcsi kiválósága és emberi tisztessége vitán felül áll is, ideológiai vándorlása és szocialista, illetve kommunista vonzalmai ma kissé kényelmetlen történeti alakká teszik, s megnehezítik, hogy személyében a polgári demokratikus köztársaság atyját tiszteljük.
HT: Károlyi szuverén, merőben szubjektív személyiség volt, s habár 1918 előtt pár esztendeig egy párt vezetőjeként működött, sosem vált belőle pártpolitikus. Sajátos ideológiai útja ugyancsak arisztokrata származásából, öntörvényű attitűdjéből magyarázható a legegyszerűbben: mindenkor úgy ítélte meg, hogy követheti az elveit, nem függ mások ítéletétől, s ha megismerkedett egy-egy új politikai vélekedéssel, irányzattal, akkor nem mérlegelt külső szempontokat. Volt benne feltűnési, ellentmondási vágy is, első emigrációjának éveiben szerette kényelmetlen helyzetbe hozni hazai és őt megtagadó rokonságát, mondjuk unokatestvérét, gróf Károlyi Gyula miniszterelnököt. Ha vörös grófnak, bolseviknak gúnyolták, ő csak még nyíltabban kollaborált a kommunista párttal.
MN: Időközönként máig le is öntik a szobrát vörös festékkel.
HT: Meggyőződésem szerint ez is kifejezetten tetszene neki. Volt ugyanis Károlyi Mihálynak egy kedves francia mondása, hitvallása, ha tetszik: Déplaire est mon plaisir. Megbotránkoztatás - ez az én kedvtelésem.
