Interjú

„Felhasadt viszonyok”

Marie Aubert író

Könyv

A norvég szerző első regénye, a gyerekvállalás nehézségeiről szóló Felnőtt emberek jelentős kritikai sikert aratott. Magyarországon hamarosan novelláskötete is megjelenik. A termékenységi klinikákról, a felnövés kínjairól, illetve a családi tűzfészkekről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Az élénk színű, rajzos borítók nagyon illenek ahhoz a letisztult nyelvi stílushoz, mely mindkét könyvére jellemző. Hol talált rá erre a nyelvezetre?

Marie Aubert: Mindig is megpróbáltam leszűkíteni a szöveget szigorúan arra, amit mondanom kell. Bár Magyarországon a regényem jelent meg előbb, novellistaként indultam. A kispróza megköveteli a szerzőjétől, hogy kevés szóval fejezze ki magát, nem kell oldalakon át arról ömlengenie, hogy milyen az időjárás és mi volt a reggeli. A novellaírónak nagyon határozottan el kell döntenie, hogy hogyan fogja a leghatékonyabban elmondani a történetet. Tudom, hogy sok író nem szereti, de én szeretek párbeszédekkel mesélni, kézre áll, ha a dialógusból jön át a történet. Az olvasónak dekódolnia kell a beszélgetést ahhoz, hogy megértse, igazából mi történik. Korábban újság­íróként dolgoztam, befolyásolhatott íróként is az állandó szerkesztés. Hogy mérlegre kell tenni a szavakat, hogy nem áll a mondandó rendelkezésére végtelen tér. Szerintem a kreatív munka során a korlátok hasznosak lehetnek.

MN: Mi motiválta a műfajváltásra?

MA: A történet idején negyven­éves Idáról szóló könyvet azzal a jelenettel nyitom, amikor a buszon ül és idegesítik mások gyerekei. Rögtön éreztem, hogy ez egy hosszabb történet része, amelyet nem tudok nyolc-tíz oldalban rögzíteni, több dolog állt a háttérben és több mindent kellett felderítenem. A regényem is a novellákra hasonlít annyiban, hogy kevés szereplőt mozgatok, a sztori néhány napot ölel fel, térben pedig egy hely köré központosul.

 
Fotó: David B. Torch

MN: Néha a történetek elbeszélésében érdekesebb, hogy az emberek hogyan viselkednek egymással, mint amit gondolnak.

MA: Íróként nagyon érdekel, hogy egymást mélyen ismerő emberek hogyan beszélnek egymással. Abban a közeli, ám feszült testvérkapcsolatban, amelyikről írtam, nem mondják meg egymásnak, hogy mi a baj, ehelyett ott bántják a másikat, ahol tudják, ahol a legjobban fáj. Úgy hiszem, hogy a családok működése sokszor ilyen. Nem feltétlenül kell ennek ennyire mérgezőnek lennie, mint Ida és Marthe rivalizálása. Amikor azt mondod az anyádnak, hogy „még nem takarítottunk el”, vagy a testvérednek, hogy „ó, olyan sokáig alszol”, mindenki tudja, mit mondasz vele. Nem olyan ártatlan megnyilvánulások ezek, mint első hallásra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.