Interjú

„Felhasadt viszonyok”

Marie Aubert író

Könyv

A norvég szerző első regénye, a gyerekvállalás nehézségeiről szóló Felnőtt emberek jelentős kritikai sikert aratott. Magyarországon hamarosan novelláskötete is megjelenik. A termékenységi klinikákról, a felnövés kínjairól, illetve a családi tűzfészkekről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Az élénk színű, rajzos borítók nagyon illenek ahhoz a letisztult nyelvi stílushoz, mely mindkét könyvére jellemző. Hol talált rá erre a nyelvezetre?

Marie Aubert: Mindig is megpróbáltam leszűkíteni a szöveget szigorúan arra, amit mondanom kell. Bár Magyarországon a regényem jelent meg előbb, novellistaként indultam. A kispróza megköveteli a szerzőjétől, hogy kevés szóval fejezze ki magát, nem kell oldalakon át arról ömlengenie, hogy milyen az időjárás és mi volt a reggeli. A novellaírónak nagyon határozottan el kell döntenie, hogy hogyan fogja a leghatékonyabban elmondani a történetet. Tudom, hogy sok író nem szereti, de én szeretek párbeszédekkel mesélni, kézre áll, ha a dialógusból jön át a történet. Az olvasónak dekódolnia kell a beszélgetést ahhoz, hogy megértse, igazából mi történik. Korábban újság­íróként dolgoztam, befolyásolhatott íróként is az állandó szerkesztés. Hogy mérlegre kell tenni a szavakat, hogy nem áll a mondandó rendelkezésére végtelen tér. Szerintem a kreatív munka során a korlátok hasznosak lehetnek.

MN: Mi motiválta a műfajváltásra?

MA: A történet idején negyven­éves Idáról szóló könyvet azzal a jelenettel nyitom, amikor a buszon ül és idegesítik mások gyerekei. Rögtön éreztem, hogy ez egy hosszabb történet része, amelyet nem tudok nyolc-tíz oldalban rögzíteni, több dolog állt a háttérben és több mindent kellett felderítenem. A regényem is a novellákra hasonlít annyiban, hogy kevés szereplőt mozgatok, a sztori néhány napot ölel fel, térben pedig egy hely köré központosul.

 
Fotó: David B. Torch

MN: Néha a történetek elbeszélésében érdekesebb, hogy az emberek hogyan viselkednek egymással, mint amit gondolnak.

MA: Íróként nagyon érdekel, hogy egymást mélyen ismerő emberek hogyan beszélnek egymással. Abban a közeli, ám feszült testvérkapcsolatban, amelyikről írtam, nem mondják meg egymásnak, hogy mi a baj, ehelyett ott bántják a másikat, ahol tudják, ahol a legjobban fáj. Úgy hiszem, hogy a családok működése sokszor ilyen. Nem feltétlenül kell ennek ennyire mérgezőnek lennie, mint Ida és Marthe rivalizálása. Amikor azt mondod az anyádnak, hogy „még nem takarítottunk el”, vagy a testvérednek, hogy „ó, olyan sokáig alszol”, mindenki tudja, mit mondasz vele. Nem olyan ártatlan megnyilvánulások ezek, mint első hallásra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.