Szűcs Teri: Széklet, az ismerős anyag
Mikor először mostam kezet tavasszal,
a koronavírus-járvány első hulláma idején
úgy, hogy utána hozzá kellett érnem anyámhoz,
miközben sokáig és alaposan szappanoztam
és újraszappanoztam az ujjközeimet, rájöttem,
hogy mindent rosszul tudtam arról, mi a mocsok. Azt
hittem addig, hogy a szennyezés forrása
anyám. De én voltam, aki fertőzött terekben járt.
Korábban ezt írtam: Ami feldühít, és amitől
elfelejtem, amit a demenciáról tudok, az a
beteg körül gyűlő piszok. Ezt folyamatosan
takarítani kell. A takony, a kiköpött étel, a széklet
és vizelet a falakon – nehéz elviselni. Hosszan tart
a türelmem, de aztán felgyűlik és túlárad
rajtam a testi anyag, amivel nem akarok
együtt élni, és megosztani a felületeket.
Azóta anyám sokat tanult, a procedurális
emlékezetébe beíródott a tiltás, hogy nem
nyúlhat a széklethez. Könnyebb a dolgunk, tereink
tisztábbak, vannak segítőink, de nappalunk és éjszakánk
a vécéztetés strukturálja. Hogy szenvedés és
szégyen nélkül ürüljön anyám testéből a széklet
és a vizelet, hogy szűnjön a nem-ürítés kínja.
Nem a család nyál- és salakanyag-közösségéről
beszélek, ahová mint vírus furakodna be az idegen –
szégyenkeznék, ha így értenétek. Csak arról, hogyan
vált ismerőssé az anyag a testünkből. Ezt, ha kell, lemosom.
Anyám testének tisztaságára büszke vagyok. Barack-
és kókuszillat, mandula és narancsvirág, vadrózsa,
eper-málna. Haját hullámosra szárítjuk. Ha ő
már megfürdött, én következem. Állok a zuhany
alatt, mint aki visszakapta a testét. Ez a test
hirtelen középkorú lett. Előjelek voltak: a bőr
megereszkedett, elszarusodott, ráncolódott, szőrösödött.
Nektek, barátaim, akiknek van gyereketek,
nem mondok újat. Megmosom, aki valaha
engem mosott és a fenekemet törölte.
Ha az ember beírja a keresőbe, hogy nemlehetelfelejteni, akkor az első találat Nádas Gábor és Szenes Iván slágere lesz – ebből az egyik sor ennek az írásnak a címe –, de rögtön utána Szűcs Teri blogja jön. Az a sorozat, amelyet az egyébként irodalomtudós blogger az édesanyja demenciájáról kezdett írni tavaly májusban. Az eddigi huszonhárom bejegyzés egészen különleges művé áll össze, amely a kezdetektől fogva úgy hiánytalan egész, hogy minden poszt egy újabb koncentrikus körben bővíti az addigiakat, kívülről, belülről, vagy valamely egészen más tartományban.
„A demencia csodálatos világa – ide kell belépnünk”: ezzel a mondattal fejeződik be a második bejegyzés. A szerző a dolog természete folytán tavaly tavaszszal még nyilvánvalóan nem tudhatta, hogy később pontosan mit fog írni, a felhívásában szereplő értéktartalom meghatározásában mégsem tévedett. Csodálatos világot tár fel Szűcs Teri huszonhárom posztja, nehéz elképzelni, hogy ezeket és a még megírandó bejegyzéseit egyszer ne vehessük kézbe majd könyvként is: a legjobb kiadóknak kellene versengeniük érte.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
