Nem pótol engem soha más

Szűcs Teri: Széklet, az ismerős anyag

 

Mikor először mostam kezet tavasszal,

a koronavírus-járvány első hulláma idején

úgy, hogy utána hozzá kellett érnem anyámhoz,

miközben sokáig és alaposan szappanoztam

és újraszappanoztam az ujjközeimet, rájöttem,

hogy mindent rosszul tudtam arról, mi a mocsok. Azt

hittem addig, hogy a szennyezés forrása

anyám. De én voltam, aki fertőzött terekben járt.

Korábban ezt írtam: Ami feldühít, és amitől

elfelejtem, amit a demenciáról tudok, az a

beteg körül gyűlő piszok. Ezt folyamatosan

takarítani kell. A takony, a kiköpött étel, a széklet

és vizelet a falakon – nehéz elviselni. Hosszan tart

a türelmem, de aztán felgyűlik és túlárad

rajtam a testi anyag, amivel nem akarok

együtt élni, és megosztani a felületeket.

Azóta anyám sokat tanult, a procedurális

emlékezetébe beíródott a tiltás, hogy nem

nyúlhat a széklethez. Könnyebb a dolgunk, tereink

tisztábbak, vannak segítőink, de nappalunk és éjszakánk

a vécéztetés strukturálja. Hogy szenvedés és

szégyen nélkül ürüljön anyám testéből a széklet

és a vizelet, hogy szűnjön a nem-ürítés kínja.

Nem a család nyál- és salakanyag-közösségéről

beszélek, ahová mint vírus furakodna be az idegen –

szégyenkeznék, ha így értenétek. Csak arról, hogyan

vált ismerőssé az anyag a testünkből. Ezt, ha kell, lemosom.

Anyám testének tisztaságára büszke vagyok. Barack-

és kókuszillat, mandula és narancsvirág, vadrózsa,

eper-málna. Haját hullámosra szárítjuk. Ha ő

már megfürdött, én következem. Állok a zuhany

alatt, mint aki visszakapta a testét. Ez a test

hirtelen középkorú lett. Előjelek voltak: a bőr

megereszkedett, elszarusodott, ráncolódott, szőrösödött.

Nektek, barátaim, akiknek van gyereketek,

nem mondok újat. Megmosom, aki valaha

engem mosott és a fenekemet törölte.

Ha az ember beírja a keresőbe, hogy nemlehetelfelejteni, akkor az első találat Nádas Gábor és Szenes Iván slágere lesz – ebből az egyik sor ennek az írásnak a címe –, de rögtön utána Szűcs Teri blogja jön. Az a sorozat, amelyet az egyébként irodalomtudós blogger az édesanyja demenciájáról kezdett írni tavaly májusban. Az eddigi huszonhárom bejegyzés egészen különleges művé áll össze, amely a kezdetektől fogva úgy hiánytalan egész, hogy minden poszt egy újabb koncentrikus körben bővíti az addigiakat, kívülről, belülről, vagy valamely egészen más tartományban.

„A demencia csodálatos világa – ide kell belépnünk”: ezzel a mondattal fejeződik be a második bejegyzés. A szerző a dolog természete folytán tavaly tavaszszal még nyilvánvalóan nem tudhatta, hogy később pontosan mit fog írni, a felhívásában szereplő értéktartalom meghatározásában mégsem tévedett. Csodálatos világot tár fel Szűcs Teri huszonhárom posztja, nehéz elképzelni, hogy ezeket és a még megírandó bejegyzéseit egyszer ne vehessük kézbe majd könyvként is: a legjobb kiadóknak kellene versengeniük érte.