Nagyon hamar itt van a kötetben ez a vers.
Téli ég alatt.
Még az ötvenes évek végén, már akkor is, olvastam. Ültem Krakkóban, az egyetem vagy micsoda lépcsőjén, sírtam. Akkor így volt szokás. (Nem sírni, de jobb dolgokat: Krakkóban. Még Ugandánál nem tartunk, Fidzsi egy sansz.)
Egy snassz, egy szép, Krakkó, Pilinszky.
"Beszennyezem kabátom." Ezzé lett az anyatej. Kicsordul a szomorúság a szájon; jó, ez egy elvetélt Költészetregény-ptfejzt. lehetne, rövidített kiadás. De ez főfejezet, vagy legalább felezet. Mindig a fele sikerül. Ritka, ha egy ajtót-nem-nyitás életadó.
(Mondtam: szeretek és remélek, de nem hiszek.)
Ezzel nem mondtam sokat.
Mennyit akarunk mondani? Sokat?
Mondunk-e sokat bármikor is?
Nem csordul ki netán inkább az annnya a szánkon, ha valaki olyan nagyon sokatmondónak tűnik? S nem is tűnik!
Másutt el lehet olvasni (7,85 olvasóm el fogja, megleli, tudom), Kirovski mi volt (Egan zsokéval). Ott volt ez: hogy én az evidenciatörténésben egy fikarcnyit nem hiszek. A Kirovski az életnek akkora súgása volt (Kirov Balett-plakátok a városban, s hajdan nekem egy ily kihagyott ír ló), hogy mi, ha ez nem. Röhögtem volna, ha nem vagyok be már kicsit. Engedelmeskedtem azért.
Pilinszky: "Akár a kő, olyan vagyok..."
Jó, hát a Jancsi mondhatott ilyeneket, neki ilyenekre is felelték azt, hogy aztán jó fiú legyen... Itt a fiú egyedül én voltam. Én, és ily zsenge kor? D´ERROR-ban is benne valami mód Doderer, akit fordítok, na tessék. És, nézzünk oda, eléggé fiatal főszereplők vannak a regényben.
Nem, ilyet csarnokban nem mond az ember. Akár a kő; s májat kérve: "mindegy, mi jön", pardon, vessző nélkül van:
"mindegy mi jön, csak jöjjön..."
Aki sok hibát követ el, nehezen tolmácsolja mások rendhagyóságait. Nehogy neki tulajdonítsák.
Lóügyben egyáltalán nem mindegy, mi jön! És mi megy (el, fogadásilag). Májügyben se (Toldinak). De Toldi?!
Kicsit túl megható: "oly engedelmes, jó leszek".
Szép Ernőnél itt nem lenne vessző az engedelmes és a jó közt. Engedelmes jó. Mint nagy jó uram. Kis jó kedvem.
Más, mint a kisjó kedvem vagy a kis jókedvem.
Becésebb.
A lényeg ez:
"Végig esem a földön." És külön írva.
Amikor a Kirovskit, írtam, "mégis" megtettem, mint a klasszikus evidencia-dolgot, semennyit se hittem benne. Írtam: ez az engedelmes végig esés a földön - nem a még nagyobb hit?
Semmi érdemre (csak a fizetésre végül a kasszánál!) igénytartás.
Az utazás is ilyen volt Szpéró után: végig estem a Földön. (Szerencse, hogy nem végig esett, néha sütött a nap.) Ez még belefér a jó fiú vagyokba. Jékely: "Mért a panasz / a pálmás tengereknél? / mért nem vagy az, / mikor olyan boldog fiú lehetnél -?" Nem, én egy vén ember vagyok, azaz öregember nem vén ember, öreg. Dühít, ha nem így veszik. Hülyék. Nem tudnak semmit. Ám ha "legyen jó fiú", legyen "aztán..." Hmmmmm.
Így már jöhet(ett egyszer).
Mellesleg: mily elbűvölő linkség, gyémánt-linkség a költőtől a szemközti oldalon: "E kis hotelben halok én meg / korhely nagy éjjel hajnalán... / Sírjatok otthon, ti szegények..."
Na, Zsoli bácsi, ne fűts itt engem! Tünemény, hogy mily létrát eresszek utánad, ó, halott zöld madár. Vagy hogy... és vagy hogy... De például már Szpéró és Alíz után, s ha túlélem, majd Totyi után is kellene szállnom bő érzelmemmel, akár a nagy lepkék egymás után? Három verebet kergetni?
Inkább illúziókat. Avagy: ments meg egy konkrét verébéletet. (Totyi már egyetlen madár marad.)
Hányféle halál van, mind-
azonáltal. Wols piktor úr (nem lehet őt elégszer...) volt már emlegetve, hogy a húsmérgezés után egy jó héttel azt kérte élettársától, támaszától (Wolsnak voltak kutyái!!!), vigye őt egy jobb párizsi hotelbe. Ott is halt meg, egy éjre rá. De legalább ott. Ágyban, párnák közt.
Nagy piás volt a Wols piktor úr. Mégse írt volna ilyet, hogy átkorhelykedett éjek. Ja, Jékely ugyanolyan jó költő volt, amilyen festő Wols, csak Wolsnak jobb volt az átlaga. Nem is húsmérgezésbe halt bele. Hanem abba, hogy 33 körül otthagyta Németországot, aztán hol kémgyanúval tartóztatták le francia földön, hol illegális menekültként spanyolon, hol... a végén megvolt rá a módja, hogy egyre jobban legyengüljön a szervezete, és szerintem a büdös átsütött-fasírttal épp ellenkező jellegű kripogorszki fácántollas kaviártól is meghalt volna. (Fidzsi módra bár.)
Más halál.
De hess, madár, Totyi a vállamon ül, nézi ezt.
Nincs, hogy "az írásnak élek".
NIncs, hogy "Totyinak élek".
Nincs olyan fontoskodás, hogy "egy vadidegen faj..." De a verebek pl. a dinoszauruszoktól jönnek. (Mint madarak. Olyan is egy-egy madár, nagyon olyan. Merő ellentmondás, nem okvetlen gyönyörűség, mint Rilke mondta - hanem ezernyi szirma a törzsfejlődésnek ott van benne. Pikkely, toll, szárazság, csőrforrósodás, intelligencia, blőd tekintet, közelség, távolság.)
Nincs az, hogy "végig esek a földön". Esem, na.
Hogyan érnék el a csarnokba így? Egyszer beestem két kuka közé itt, s ahogy felrángattak, még jó, hogy magánemberek, családiak ("lehetünkmi ismég így", ekképp J. barátom, nem a Pilinszky, bár Jancsi) (szerettem volna Plinszkyt írni, miért, egy másik barátom, Tandori, az is lehetne itálósan Tandri, van egy kerékpáros, Sciandri, legalább nem étteremlánc és sütésjelleg).
Ismég előjött hát a beesés, a beesési szög (és olaj, pardon).
Nem, a földön végig esve nem lehetne eljutni a csarnokig.
Élvezem azonban, bár utazásom ez volt: végig estem a Földön,
a sárga villamost, bár
kicsit kopottasabb, mint a spec bécsi tuja, az ott a bordó színű. Mióta nyugdíjasbérletem van (egy szóba! jobb, mint egy spanyol internálás, igen, nyugdíjasbérlettel járok, az Alap segélyezettjeként, ennyi maradt, egyebekben az örökké késve küldött pénzek, tisztelet a kivételnek: vannak elvett és lefelezett és eleve nullás pénzek, lásd tiszteletpéldány), szeretem nyugdíjasbérletesként a 19-es villamost. I do like my bike. Nem szeretem a cigarettát, sajnos, bár - Petri Gyurink közlése, ó, Gyuri - a szesz állítólag rákékonyabb, mint a dohányzás.
Nem szeretem. Bár amit én szívok, az: elvonókúra ily ügyben. Nem mondom meg nevét.
De hát az egész írás ez: cifrázás. Nem "megvanás" mégse. Nem lehet semmit megmondani. Pláne megvanni. Megvanókúra?
Pedig mindek arra lennének kívácsiak. Persze, hogy unottan ejtsenek. Mint talpig tépett zsákot.
A kiégett szomszéd lakást most szétbontják és eladják. Egykor a mi lakásunk volt; a háború - az ostrom előt; egyre többen nem érzékelik már a "felszabadulás" helyett az "ostrom" szó pontosabb használatát, jó, jó, cseber-és-veder napja, április négy, bár némelyek szerint -azt hiszem! - még a két rossz közül, ha már Sir Winston elszivarozta, ez volt a kisebbik. A másik sosem szűnt volna meg.
Nézem a konténerben a hajdani ajtófáinkat, ablakfáinkat. Végig-égve. Végig esem. Istenem, nem jött át a tűz. A falnál volt, írtam, pár könyv, volt V. Béla bácsi, Titusz, volt öreg ágy, apámék faliszőnyege, egy Fender-zongora, kották, elment-a-samu-afrikába kazetta és halálrockok, minden. Nem jött át a tűz, védfalon, nem robbant át a gáz. Kutyánkkal és Totyival itt dekkoltam és imádkoztam. (Kihez, mihez? Mégis.) Gyakorolni kell mindent évtizedeken át. Hogy nem nyitsz ajtót. Másfél órát se töltesz a városban, a csarnokokban. Nem beszélsz meg időpontokat. Italt-ételt magad osztasz be. A telefon még mindig nagy veszély akkor. De erről mind volt szó. Évtizedek kellenek ahhoz, hogy valamikor ne nyiss ajtót, mikor szeretteidnek a halál füstje jönne be, és egyáltalán. Ritkaság, hogy Wolsnak pár év (egy évtized, másfél) elég volt a pusztuláshoz. Csak úgy végigpotyogni a földön nem elég, az esztétikum csak.
