Egy évvel a diadalmas cannes-i belépő után, túl Golden Globe-on, Oscaron, magyar, francia, amerikai és egyéb bemutatókon, azt hihetnénk, hogy már mindent elmondtak a Saul fiáról, ami csak koherensen elmondható. Pedig dehogy. A francia művészettörténész-filozófus nyilvános levélként írt miniesszéje éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az első hullámos kritikák klasszikus ellentétpárok között (jó-rossz, eredeti-banális, etikus-etikátlan) mozgó szövegei után igen tágas értelmezési mező maradt továbbra is bejáratlanul.
Didi-Huberman elsősorban a fekete/sötétség vezérmotívumra alapozza emelkedett tenorban fogalmazott elemzését, melyben a fogalom egyként mutathat a gázkamrák sötétjére, a feketeségre, amelyből a film elősejlik, vagy Saul döntésére, hogy kimentsen a semmiből egy (halott) gyereket. Ez a szerencsésen megválasztott és a rövid terjedelem ellenére is gazdagon kibontott motívum azonban csak az egyik rétegét adja a szövegnek. Mivel a szerző 2003-ban könyvet írt arról a négy, 1944 augusztusában Auschwitzban készített fotográfiáról, amelyeket a Saul fiában nyíltan megidéznek, nem meglepő, hogy a film képi esztétikáját mindenekelőtt ezekből próbálja megérteni – figyelmen kívül hagyva sajnos a sokkal nyilvánvalóbb mozgóképes előzményeket. Didi-Huberman írása izgalmasabbá válik, amikor kisebb részletekre koncentrál, és szinte szünet nélkül emel be újabb és újabb szempontokat, hogy Kafka, Krasznahorkai, az ősmesék vagy az Ószövetség irányából is rátekintsen a filmre. Vagy méginkább azért, hogy valaki más majd végigmenjen ezeken az utakon: a Túl a feketén ehhez ugyanis túlságosan (olykor pedig, mint a Maurice Blanchot-kapcsolat vagy a pánikképek fogalmának kifejtetlenségekor, fájdalmasan) rövid futam.
Újságcikként mindazonáltal így is lebilincselő volna – önálló kötetnek kicsikét sovány.
Fordította: Forgách András. Jelenkor, 2016, 52 oldal, 1999 Ft
