Ám még ha igaz lenne is, hogy a harag az indulatok legfélelmetesebbje, az már vitatható, hogy egyben a legemberibb is volna. Peter Sloterdijk márpedig éppen ezt állítja 2008-ban megjelent könyvében, mindjárt az első oldalon. E problematikus premissza szolgál kiindulópontjául annak a nagy ívű kultúrtörténeti és pszichopolitikai elmélkedésnek, amely a homéroszi hősökkel kezdődő európai hagyományt vizsgálja napjainkig, elsősorban lélektani aspektusból.
Sloterdijk szerint nem véletlen, hogy az európai hagyomány legelső művének tekintett Iliász elején szerepel a harag szó. E pátoszt sugárzó felütés valami többre utal: valamire, aminek a jelentőségét felismerve közelebb juthatunk az általános emberi létállapot (conditio humana) megértéséhez, és amely aktív módon történelemformáló, ritkábban produktív, jóval gyakrabban destruktív, felforgató ágens. A jobb híján haragként aposztrofált (néha történelmi léptékkel mérve pillanatok alatt turbulens hatásokat keltő, eruptív, máskor évtizedekig hibernálódni képes, lappangó) lázas állapotok azonban különböző időkben különböző alakokat öltöttek. Homérosz idején például még úgy képzelték, hogy a heves felindulások színhelye az emberi kebelben található thümosz. E szerv fogadta be az alanyát elragadó isteni parancsolatot, aki ily módon szabad utat engedett méniszének (dühének). Platón Állam című művében aztán alapjaiban megváltozott a koncepció: a thümosz immár nem biológiai szerv, hanem a lélek szubsztanciális része, amely mindenekelőtt az önbecsülésért felel, egyfajta büszke és tudatos önérzetért. A thümosz fogalma az idők során alaposan kibővült: jelenti az ember büszkeségét, elszántságát, érvényesülésre való törekvését, méltóság és becsület iránti vágyát, de megnyilvánulhat ugyanakkor harci-bosszúálló energiaként is, amely akár a nietzschei ressentiment (rosszallás, haragvó ellenszenv) tudattalan formáinak is táptalaja lehet. Nem lebecsülendő felismerésről van szó: „[A]z elismerésért folytatott harc mezején az ember szürreális állattá válik, aki egy színes rongydarabért, egy zászlóért vagy egy kehelyért teszi kockára életét.”
Sloterdijk szellemes, egyéni hangvételű könyvében az elmúlt évszázadok európai történelme – és ekképp a mindenkori nagypolitika – az igazságtalanságok elszenvedéséért revansra vágyó, elkeseredett és feltüzelt személyek és/vagy társadalmi csoportok, osztályok thümotikus energiáinak emberi kegyetlenségekbe és totális irracionalitásba torkolló kisüléseiként lepleződik le. A német filozófus könyve mégis űrt hagyhat maga után. A metafizikára gyanúval tekintő, posztstrukturalista korunkban Sloterdijk elemzése is csak korlátozottan lehet mély: pszichopolitikai, ökonómiai analógiákkal gazdagon operáló naturalista tárgyalásmódja úgy kerüli meg a harag lényegére, ősforrására való önálló rákérdezést, mint a forró kását. Az emberi történelem színpadának elhagyására és egy becsületes metafizikai megközelítésre lenne szükség ahhoz, hogy komoly eséllyel lehessen megérteni a haragot magát, és ekképp eljuthassunk az ember (haragvó) lényét egyáltalán lehetővé tevő valóságréteghez is.
Fordította: Felkai Gábor. Typotex, 2015, 392 oldal, 3500 Ft
