Nagy lendületű, feszes próza, a mondatok, bekezdések jól szerkesztettek, és még akkor is érezhető, hogy kézben vannak tartva, amikor álmodorosságukban néha túlbonyolódnak. A kötetben minden szöveg megtalálta a maga helyét, és mint könyvtárgyat is örömmel vesszük a kezünkbe; minden a jól kitaláltságról árulkodik tehát. Aztán olvasás közben mégis számtalan apróság ejthet minket zavarba.
Az első ciklusban vannak a "talált tárgyak", az utánérzésnek, paródiának, stíluspróbának (Psyché, Mészöly, Márton László), de mindenképpen valami bennfentesnek tűnő írói-szakmai játékok, a másikban pedig a "saját tárgyak", a már vállaltan saját modorban írott elbeszélések. Bár hamar kiderül, hogy a téma és az alapprobléma mindkét ciklusban hasonló: a történet születése és a történet lehetséges irányai körül sertepertélünk. Amíg, mondjuk, Esterházynál a mondat létrejötte a kulcs, és egyben persze a megoldandó és témává nemesített probléma, addig Gerőcsnél ez már nem kérdés, a mondatok szilárdak, zártak, kikezdhetetlenek. Csak éppen nem indítják el a történetet. Állandóan valaminek a kezdetén vagyunk, kicsit úgy érezzük magunkat, mint a Vera megszépül című írás folyamatos emlékezetvesztésben szenvedő hőse, akinek rövid távú memóriája mindössze egyetlen percet képes felölelni, tehát ülünk egy elbeszélés kellős közepén, és próbáljuk megfejteni, milyen történetben is lehetünk éppen. Ez a játék egy darabig mindenképpen érdekes, ám olykor nehézkessé válik, modorosságba fordul át. Kezdődik az elbeszélő "urambátyámozása" a szereplőkkel, vagy belebonyolódunk a különböző nézőpontok sűrűjébe: "de a nővére sem ismerné Endrét, vagyis engem, mert immáron Endre képzelgésével azonosulva, Endreként írjuk a történetet".
Azt viszont már ebből a kötetből is biztosan lehet tudni, hogy Gerőcs fog majd egyszer mondani valami nagyot. Ha majd végül tényleg elkezdi a saját sztoriját.
Scolar, 2012, 142 oldal, 1990 Ft
