Azok a sokféle, sokfelé tartó megszólalási módok, szövegformák és hangok, amelyeket Váradi Nagy Pál használ, jól illusztrálják az első kötetekre oly jellemző megoldatlanságot, amikor az erős koncepció kialakításának szükségessége alárendelődik a mindent megmutatás igényének. Bár a miliő megteremtéséhez való érzék tűnik a kötet egyik legnagyobb erényének, a kibomlani akaró város(kép) a biztosító tárgyi elemek (hosszúsági fokok, villamos- és vasúti sínek, térkép) ellenére is csak félig rajzolódik meg. A történetek egyfelől túllépnek a falusi pletyka regiszterén, ugyanakkor nem könnyű kézzel irodalmiasított urban legendsként, konteókként születnek meg: ezekben a köztes, kisvárosi mendemondákban az archaikus és a modern tematikai és nyelvi szimbiózisa teremt jótékony feszültséget.
Az elsősorban Dragomán György (Vas) és Bodor Ádám (vissza a forráshoz) csapásán az elszakadás látható, ám tétova szándékával induló szerző egyéni hangjának kialakításához a gore, mutie, trash horror műfajának eszközeit használja fel, de ezek hol hatástalanná tompulnak, hol épp hatásvadásszá éleződnek.
A főként kölyök főhősök a grundcsaták világán túl még csak asszisztálnak a körülöttük zajló eseményekhez, helyettük (még) más vállalja a felelősséget. De a szerző jól megtalált mániái (a madárpara vagy épp a földi megváltás iránti blaszfém érdeklődés) kapcsán az igazság nagy ügyére azért mintha már pontosan látnának rá, miközben fütyörészik kedvenc Garbareküket: "Belátható, hogy az igazság fürge és sikamlós jószág, no meg kívánatos voltát illetően is van némi köze a takonyhoz."
JAK-PRAE.HU-Korunk, 2012, 104 oldal, 1400 Ft
