Keresztesi József: Hátradőlős rock’n’roll Hátradőlsz a hátsó ülésen Az voltál, aki lehettél Letekertél mindent, ami tekerhető Hogy az arcodba zúzzon a menetszél Kezedben a játékrevolver Nejlonszatyorban a halászlé És eszedbe jut, hogy az első bében Mire tanított Vadászné: „Józsikám, úgy kell élj Hogy meg kell állj az ég előtt” – Legyen ez egy kompromisszumok nélküli Csütörtök délelőtt
Hátradőlsz a hátsó ülésen Tolják mások a talicskát Hugyozzák körbe a homokvárat Ahogy a régi tanítók tanítják Szeretlek, tudod, hogy szeretlek Mi az, hogy legyünk inkább barátok Tudod, hogy visszanyerem a karórádat Hogy visszaváltom a kabátod Talicskán tollak a homokvárba Csak igyunk egy fröccsöt még előbb Legyen ez egy kompromisszumok nélküli Csütörtök délelőtt
Hátradőlsz a hátsó ülésen Ennyi volt, ami lehettél Kidugod a fejed az ablakrésen Hogy az arcodba zúzzon a menetszél Sálat-sapkát, és nem vacogni Sem az élettől, sem a haláltó’ Eltűnni, mint az NDK Fölszívódni, mint az Aral-tó Hátrahagyni a birodalmakat A rock’n’roll-t meg a térerőt Legyen ez egy kompromisszumok nélküli Csütörtök délelőtt
Hátradőlsz a hátsó ülésen Hadd jöjjön, ami a végén jön Karácsonyfák a konténerben Ufótakony a szélvédőn Bungee jumping a bicikliboltban Fehér pitbull a zongorán A fontos gombot jegyezd meg, hol van De ne katapultálj túl korán Úgy dőlj hátra, mint egy űrhajós Akit a dolgozó nép az égbe lőtt Legyen ez egy kompromisszumok nélküli Csütörtök délelőtt |
Állítólag – állítom, bár sehol sem találom a forrást – Füst Milán mondta egyszer, hogy a jó vers magasan kezdődik, megy egyre feljebb és feljebb, míg a végén el nem tűnik valahol a fészkes fenében. E mellé a definíció mellé, illusztrációnak a lexikonba, azt hiszem, bátran oda lehetne tenni Keresztesi József Hátradőlős rock’n’rollját.
Pedig eredetileg nem is versnek íródott, hanem dalszövegnek. Aztán megjelent A Karácsondi út című kötetben is, amelynek alcíme: A Szőranya és az Új Párduc zenekarok dalszövegeiből. És hát éppen ez az. Keresztesi verse, illetve kötete szerintem épp e miatt az alcím miatt nem történt meg a kritikusokkal és a versolvasókkal: mert dalszövegeket, nemde, nem olvasunk. (Ahogy egy informatikus barátom mondta, írj olyan programot, amit a hülyék is használni tudnak, és csak a hülyék fogják használni.)
A kötetben egyébként sok emlékezetes vers van, a végén a címadó darabbal, a magyarul megjelent alighanem legjobb Bob Dylan-fordítással. Gondolkodtam is, hogy esetleg a Nem a zenekar című vers szerepeljen itt, de végül beértem a két első versszakával: „nem a Titanic süllyed csak mi változunk / lessük hogy mi lesz a vége / a tengeri moszat roppant egészséges / csak egy káposztasaláta kéne / meg egy pohár világos kéne hozzá / pikolófiú ne unatkozzá / továbbálljak vagy tovább üljek – / nem a zenekar játszik nem a hajó süllyed // nem a saját arcom nem a saját fejem / kokain úszik a madártejen / zuhan zuhan egy szelet kenyér / odalenn a vajat alákenem / nem a Titanic süllyed csak a vércukor / irány El Dorado irány Salvador / nyújtsad elvtárs a két kezed / elnyalogatjuk a jéghegyet”.
A Nem a zenekar a veszélyben, sőt süllyedőben lévő hajó allegóriájának nagy hagyományához csatlakozik, amely az európai irodalomban Alkaiosznak az állam hajójáról írt versével kezdődik, de ugyanez a vízió élteti Karinthy Frigyes Karácsonyi karének című versét is: „Alattunk fekete kút ólomtestünk rest kitalálni / Kopoltyút és uszonyokat inkább leszáll a fenékre / Halljátok?!… itt veri már… a víz… az ablak peremét… / Még pár vonal az egész… már nincs időm befejezni ó / Egyet böffen a tenger s egy óriás buborék / Pattan el… azután… azután semmi se lesz.” És ugyanebbe a sorba illeszkedik Fellini És a hajó megy című kései filmje is, amely mintha Európának az első világháború katasztrófájához vezető útjáról szólna, a mentőcsónakban végül egy ormótlan rinocérosszal, amely talán a kultúrát szimbolizálja.
Keresztesi, egyébként a Karácsonyi karénekhez hasonlóan, amelyben Karinthy név szerint szólongatja író barátait, az önfeledt pusztulás látomását személyes motívumokkal hozza közel, teszi átélhetővé, a hajós verset így fejezve be: „gyere kedvesem ülj le mellém / mi volnánk azok nem a Titanic az / csak azt tudom amire te tanítasz”.
A Hátradőlős rock’n’roll is egy folyamat végpontján kezdődik: a számvetéssel („mire tanított Vadászné”). De ez a hátradőlés mégsem jelent önfeledt, roxette-es joyride-ot, és Keresztesi versében hiába keresnénk G-dúrban zúgó kabócákat is, ahogy a világ sem suhan pajkos szellőként, mint a Quimby számában, hanem csak a – nyilván befőttesüvegbe töltött – halászlé lötyög a nejlonszatyorban. Nincs tengerpart, nincs szerpentin, talán csak egy festő-Astra van (Opel Astra, benne öt szobafestővel), de mégis minden megvan, illetve ami megvan, az a minden. És ez – éppen a „minden” definíciójának megfelelően – nem is kevés.
A Hátradőlős rock’n’roll nem a süllyedés, hanem az emelkedés verse, a felemelkedésé abba a tartományba, amelyről a haldokló Kosztolányi írta: „Ifjúságom zászlói, zúgva, lassan, / repüljetek az ünnepi magasban”. Nem csoda, hogy ennek az crescendónak a hordozórakétája az egész élet, benne az ember első bé osztályos, akkor talán még szép reményekre jogosító énjével, játék pisztollyal, zálogházba adott télikabáttal, kidobált karácsonyfákkal, a zongorán a megtestesült ellentmondásként heverésző fehér pitbullal – maga az élet, amelynek nem folyékony hidrogén és oxigén a hajtóanyaga, hanem befőttesüvegben szállított hazai leves, és amely nem a világűr tartományaiba katapultálja a már a kilövéskor halálra ítélt űrhajóst, hanem a nagy semmibe, ahol még az Aral-tó és az NDK se várja, hiszen az egyik felszívódott, a másik meg eltűnt.
De addig is kihajolni nem tilos, a szívet pedig – ahogy Kosztolányi mondja –, „azt föl, föl, barátaim”: legyen ez egy kompromisszumok nélküli csütörtök délelőtt.
