Interjú

„Interjú közben elaludt”

Taffy Brodesser-Akner író, újságíró

Könyv

A The New York Times Magazine-ban Hollywood hírességeiről ír szatirikus éllel, első regényében pedig egy fiktív alakkal teszi ugyanezt: főhőse egy válófélben lévő negyvenes orvos. A Fleishman bajban van a 2019-es év nagy amerikai könyvsikere volt – a szerzőt telefonon értük el New Yorkban.

Magyar Narancs: Toby Fleishmannak saját megítélése szerint két igazán gyenge pontja van. Az egyik a magassága (165 centi), a másik a fizetése. Tisztességesen keres ugyan, de a fizetése így is eltörpül a felesége bevételei mellett.

Taffy Brodesser-Akner: Újság­író vagyok, Fleischman az én fizetési kategóriámból nézve agyonkeresi magát, ám ahhoz, hogy valaki New Yorkban jól éljen, jóval nagyobb bevételre van szüksége. És felesége, Rachel azon van, hogy megkeresse ezt a pénzt, de valahogy mégis mindig azok mögött kullog, akikhez épp felzárkózna. Pedig igazán büszke lehetne magára így is, a szomszédok mellett mégis vesztésre áll. Ez elég gyakori jelenség.

MN: Mi lenne az a fizetési sáv, ahol már villoghatna? Évi 1 millió dollár?

TBA: Rachel simán megkeresi az évi egymilliót. De ez sem elég. Tipikus helyzet ez minálunk: ha nem születtél bele a vagyonba, valójában nem tudsz szintet lépni. Lehetsz bárki, csinálhatsz bármit, az örökölt gazdagsággal, az ezekből származó befektetésekkel, a hatalmas osztalékokkal nem versenyezhetsz. A könyvben szereplő többi család ilyen régi pénzes família. Talán ez az első korszak az amerikai történelemben, amikor az embe­rek előtt zárva vannak a kitörési utak. Persze lehet ezt illusztrálni egy olyan szereplővel, aki évi 30 ezer dollárt keres, de talán jobban kifejezi a lényeget, ha azt látjuk, hogy valaki egymilliót is hiába hoz be, még így sem érhet fel a szomszédjai szintjére.

MN: Mindeközben úgy tűnik, mindenki válik. Ez lenne a válós generáció?

TBA: Nem vagyok szociológus, de azt látom, hogy körülöttem is rengetegen válnak. A szüleim 1981-ben úttörőnek számítottak a műfajban, a környékünkön ők voltak az elsők. Aztán elindult a vá­lás­özön, majd jött egy csendesebb időszak, kiegyenlítődtek a dolgok. Ahogy én látom, minden válás valami egyenlőtlenségről szól, és ez az egyenlőtlenség most először mintha abban jelentkezne, hogy a nők többet keresnek, mint a férfiak. A környezetemben is – bár ezt sosem mondták ki – ez az ok is ott volt mindig a háttérben. A generációmba tartozó nők úgy nőttek fel, hogy kislányként azt tanulták, hogy az lehet belőlük, amik csak akarnak. És ez nem maradt üres szólam, meg is valósították magukat, a férjek pedig támogatták őket ebben. De senki nem készítette fel a férfiakat a gyakorlati következményekre, hogy mindez mit jelent a hétköznapi ügymenetben. Hogy innentől jobban ki kell venniük a részüket a házimunkából. Hogy akár a férfiasságukba vetett hitük is megrendülhet. Nagy érdeklődéssel kutatom, mi okozza ezt a rengeteg válást. Egy biztos: mindenki, aki válik, pont olyan boldog volt még az esküvője napján, mint én.

MN: Ön a fő kenyérkereső a családban?

TBA: A gyerekek kicsik, a férjemmel – aki szintén újságíró – váltogatjuk egymást, hol ő, hol én vagyok a kenyérkereső.

MN: A házastársi hűséget maga mögött hagyva Toby Fleischman előtt megnyílnak a társkereső és randiappok korlátlannak tűnő lehetőségei. Kutatta a közeget?

TBA: Sok barátom használója ezeknek, ők mutatták meg, mi hogyan megy. A Tinderre és Bumble-re regisztráltam, kamu profillal, de már akkor bajba kerültem, amikor képet kellett feltölteni. Nyilván nem akartam valaki más fotóját használni. De talán egy órát sem voltam fenn. Amint regisztráltam, rögtön egy etikai problémával találtam magam szemben. Mégis, hogy venné ki magát, hogy félrevezessek másokat? Úgy éreztem, etikátlan lenne, ha férfinak kiadva magam egy nőt, vagy ha szinglinek, akkor egy férfit tévesztenék meg. Már amúgy is eleget láttam a barátaim telefonján, hogy tudjam, mi zajlik ezeken a felületeken. A többit a fantáziámból pótoltam. Egy-két férfitól az jött vissza, hogy a férfifelhasználókat jól írtam le, de a nőket nem annyira, ám többnyire az volt az ítélet, hogy eltaláltam a lényeget.

MN: Az amerikai sajtóban nagyon is valós profilokkal, sztárokról készült portrékkal szerzett nevet magának. A szerkesztők szemében ugyanolyan értéket képvisel egy jól megírt celebprofil, mint például egy tényfeltáró cikk?

TBA: Természetesen létezik a hierarchia, az egyik oldalon ott a politika, a közélet, a hard news… Amit én csinálok, azt gyakran ezzel szemben határozzák meg, counterprogrammingként szokták emlegetni. De a The New York Timesnál nem lehet okom panaszra, a kompenzáció több mint tisztességes, és a munkámat sem tartják kevesebbre. Nem csak celebritásokról írok, de ezzel azonosítanak. Ma már megbékéltem ezzel, végül is nem rossz, ha az embert egyáltalán ismerik valamiről. Ugyanakkor valóban létezik egyfajta lenézés. Nem az újságom, hanem általában a kultúra képviselőinek a részéről. Gyakori előítélet, hogy ó, ez könnyed munka, a csapnivaló írók gyűjtőhelye. Az igazság ezzel szemben, hogy a rossz celebrity profile írókat ugyanúgy csak rövid ideig tolerálja a szakma, mint a rossz politikai vagy gazdasági újságírókat. Régebben úgy éreztem, meg kell harcolnom azért, hogy elfogadtassam, amit csinálok, de ez elmúlt.

MN: Felkeresi Los Angeles-i otthonában Gwyneth Paltrow-t, a lakáj, vagyis a house manager italt tölt, csevegnek, betoppan Chris Martin… Működnek ilyenkor az újságírói fékek és ellensúlyok, amelyek megvédik attól, hogy egyszerű halandóként behódoljon a sztárok ragyogásának?

TBA: Amikor cikket írtam Gwyneth Paltrow-ról (az írás elsősorban a színésznő életmód- és wellnessvállalkozását taglalta – K. G.), szerettem volna betekintést nyerni az életébe. Ezzel kerestem meg, mire ő meghívott a házukba vacsorára. Idáig terjedt a személyes kapcsolat, egy szót sem váltottunk azóta. Rendes vendég voltam, vittem egy üveg bort. De egy percig sem éreztem, hogy más minőségben lennék jelen, mint újságíróként, aki a munkáját végzi. Mindig azt tartom szem előtt, kinek dolgozom: a szerkesztőmnek és az olvasónak. Sokaknál látom, hogy ezt olykor elfelejtik, lenyűgözi őket a helyzet, és úgy maradnak. Ebből születnek a béna sztorik. Mégis milyen barátságok bomolhatnának ki egy ilyen szituációból? Nincsenek ilyen irányú illúzióim. Egy vagy két interjú­alanyommal maradtam csak kapcsolatban, miután írtam róluk. Gwyneth Paltrow például maga a megtestesült tökéletesség, borzalmasan feszélyezve tudnám csak érezni magam a közelében. Megvannak a magam barátai, akiknek ugyanúgy nem tökéletes a bőrük, ugyanúgy terhességi csíkjaik vannak, mint nekem.

MN: A Bradley Cooperről szóló cikke arról szól, hogy a sztár hogyan bojkottálja a kérdéseit, szigorúan csak a saját filmjét reklámozva.

TBA: Érdekes, sőt jó hangulatú beszélgetés volt, főképp arról, hogy miről nem akar beszélgetni. Pedig a csereüzlet világos: én írok rólad, te pedig promotálod, amit épp promotálsz. Ebbe beletartozik, hogy válaszolsz néhány kérdésemre. Az első nagy sztorim, amit a GQ magazinnak készítettem, Nicki Minajról szólt. És Nicki Minaj interjú közben elaludt. Aggasztott a helyzet, szerettem volna, ha a magazin további munkákkal is megbíz, ám ha nincs cikk – mindegy, hogy miért –, soha többé nem alkalmaznak. Így aztán megírtam a cikket, mely épp erről szólt: Nicki Minajról, aki interjú közben elaludt. Rájöttem, hogy nem feltétlenül attól lesz jó egy cikk, ha az interjúalany odateszi magát.

MN: Ha egy sztár sajtósa vagy ügynöke változtatásokat követelne a megjelenésre váró cikkben, a The New York Times visszaszól, hogy ehhez nincs joguk?

TBA: Senki sem próbálkozik ilyesmivel. Egyetlen írásomnál történt meg, de az épp nem celebről szóló cikk volt: egy ékszer-kereskedelmi cégen belüli szexuális zaklatásról írtam. Helyreigazítást és bocsánatkérést kértek, de a lapom azt mondta, nem, minden, ami a cikkben szerepel, helyes. A celebek ilyesmivel sosem jöttek, vagy ha lenne is ilyen igényük, alighanem a sajtósuk felvilágosítja őket, hogy ez nem így működik.

MN: Főállású újságíró. Emellett hogy tud regényt írni?

TBA: Ugyanazon a héten kötöttem szerződést a regényre, amikor elfogadtam a lapom ajánlatát. De messze nem voltam kész a munkával, az átírásokat már munkaidő mellett kellett elvégeznem, és a kettő együtt hatalmas meló volt. Most, hogy egy újabb könyvön dolgozom, szabadságra mentem, képtelenség lenne a kettőt együtt csinálni.

MN: Volt, hogy ön is bekerült a hírekbe.

TBA: Tom Hiddlestone-t interjúvoltam. Elbúcsúztunk, hogy másnap folytatjuk. Valaki lefotózott minket. A kép úgy jelent meg, hogy Tom rejtélyes randija. Hízelgő volt már csak a feltételezés is. Tom nagyon kedvesen kezelte a helyzetet, felhívott, bocsánatot kért, és azt mondta, reméli, a férjem megérti a helyzetet. Mondtam, ne aggódjon, rég nem történt ilyen vicces velünk.

MN: És mit mondott a szerkesztője?

TBA: Kicsit aggódtam, de ők is komikusnak találták. Végül is nem csináltam semmi rosszat, nem csókolóztunk, nem drogoztunk, szimpla búcsúzkodás volt.

Neked ajánljuk