poeta.doc

Költő a boncasztalon

Könyv

Londesz Elek: Vajda János agyveleje (részlet)

 

Londesz Elek: Vajda János agyveleje (részlet)

 

Vegye elő a bonckését hamar:

Könyörögtem neki a könnyezésig.

Nem lehet semmi most késleltető:

Sürgős az ügy, mert az újság lekésik!

Milyen súlyos e lángzó agyvelő?

A jó tudós – nevét szivembe vésik

Szemei – bensőmben meglátogat

És lát lobogni bennem lángokat.

 

Mosolyg szelíden. Nem zord már e hely!

Átmelegül derűs tudással, ésszel.

Int a tudós, csak ennyit mond: – A fej!

S a szolga másik percben már fűrészel,

Olyan szelíd kedéllyel, mint a tej.

Az agyvelőt kivette puszta kézzel

És üresen marad a koponya:

Nincs benne észnek már többé nyoma.

 

Mint az üresen felfordult fazék,

Melyet eldobtak, mert nincs benne étel:

Úgy tátong e fej roncsából a Vég,

Mely életünkre vár, szörnyű setéttel.

De nem! Mert még reményt adott az ég:

A földön még nem végeztél a léttel –

De jaj, olyan nehéz elhinni ezt,

Mikor kételkedés kisértni kezd!

 

Hítt a tudós. Mérleget vett elő.

Mér grammot ezret – még ötszáz – jegyeztem.

Előttem a hatalmas agyvelő;

Nézem, időmet ezzel bárha vesztem:

Ebből pattant a sok szép vers elő?

E nyálkás zsírcsomót utálni kezdtem.

Rohantam vissza és a hírt – alig

Lihegve – megírtam lapzártaig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1897. január 17-én reggel nyolckor meghalt Vajda János, a halotti bizonyítvány szerint „aggaszályban”, azaz végelgyengülésben. Londesz Elek (1869–1934), a Magyarország angol újságíró-iskolában végzett és az ógörögtől az arabig számos nyelvben járatos „saját tudósítója” a nekrológ leadása után átszaladt a Múzeum körút és a Sándor (ma Bródy Sándor) utca sarkán lévő szerkesztőségből a Rókus Kórházba, és afféle privát halottszemlét tartott.

A mai szemmel akár kukkolásnak is tartható látogatás nem volt ritka annak idején, még Ady halála után is egymásnak adták a kilincset a beavatott érdeklődők, és általában – maszkot megmintázva vagy rajzban – meg is örökítették az elhunytat: Vajdának „az éj alatt még inkább elváltozott (…) amúgy is sovány, összeaszott arc”-át a később főleg judaikafestőként ismertté vált Lakos Alfréd rajzolta meg. Nem ez volt azonban az egyetlen műalkotás, amelyet a holt költő ihletett: igaz, a lapjában kolumnás tudósítást író Londesz versének megszületése az ihlető élmény után még harminc évet váratott magára.

„Hallgassa csak, fiam, írtam egy költeményt” – Londesznek öregkorában szokása volt ezekkel a szavakkal megállítani fiatal kollégáit. Feltehetőleg így értesült a versről Szabó Lőrinc is, aki 1927-ben először közölte az általa szerkesztett, rövid életű, Pandora című folyóirat harmadik számában. Másodszor egy irodalomtörténetileg kevésbé becses kiadványban, A budapesti napilapok rendőri rovatvezetőinek szindikátusa 50 éves jubileumi évkönyvében látott napvilágot, némi eltéréssel: a Pandorában Mikes Lajosnak, az Est-lapok irodalmi rovatvezetőjének – mellesleg Szabó Lőrinc apósának – szóló ajánlással jelent meg, az ünnepi kiadványban ajánlás helyett ezzel a mottóval: „Most ragadott meg a szörnyű kísértet, / Mely harminc éve már titkon kísérget.” (A fent idézett részlet utolsó szava mindkét helyen „lapzártáig” alakban olvasható, de ez sem a lejtésével sem a hangzásával nem felel meg az „alig” hívórímnek: ebben az esetben valószínűleg nem az egész életében kitűnően verselő Londesz, hanem a tördelők hibázhattak, a szöveget ezért javítottuk.)

A Magyarország nagy elgyászoló cikke mellett diszkréten, a hírrovatban egy kisebb, adatszerű rezümé is megjelent a boncolásról – homlokrekeszvényekről, elmeszesedetlen agyi erekről, ám összeaszott szívről beszámolva –, de a kései vers is elég aprólékosan leírja a harminc évvel korábban tapasztaltakat.

A fenti részlet a 20 szakaszból álló költemény 15–18. strófája. Az eleje felidézi a napot, amikor az ifjú Londesz délután négykor nem látja feltűnni a Kerepesi (ma Rákóczi) út elején lévő lakásából a Múzeumkert felé sétáló Vajdát – bár az lett volna a csoda, ha látja: hiszen egy nappal korábban írta meg nagy cikkét a költő haláláról. A lapzárta lázában égő újságíró rájön: éppen most folyik a boncolás. „Fél ötig még lapot ne zárjatok” – kéri a kollégáit, és azzal átszalad a Rókusba.

A boncolóorvos késik, az előkészületeket csak egy szenvtelen segéd – ki „ujjával orrába váj” – végzi, például elmegy egy vödör vízért, előbb még „egy szivacsot gondosan megszagolva”. A figyelmes és költői lelkületű fiatalember közben így regisztrálja a tetemnek helyet adó asztal anyagát: „Kő és hideg bizony fekvőhelyed / De égbenyúló hegyről jött e márvány!” Elmélkedéséből a vödör vízzel érkező segéd rezzenti fel: „A szolga visszatérte megzavart. / Elfordulok, hogy könnyemet ne lássa. / A szivacson jó nagyokat csavart / S pereg vize, mint könnynek indulása”.

Ekkor érkezik Pertik patológusprofesszor, itt kezdődik az idézett részlet. Az utolsó két versszak pedig azt a harminc évvel későbbi felismerést rögzíti, hogy a lírai énre is hasonló sors vár: „Harminc év múltán kell megértenem / Vak véged, jóslatát, te csonka-ének! / Holt agyvelő, volt benned értelem! / Kitártad a jövőt lelkem szemé-nek”.

A vers egy Reviczky Gyulán és Komjáthy Jenőn iskolázott, elfelejtett, sőt fel sem igazán fedezett költő kései remeke, sajátos, a bizarrságig groteszk darab, a manapság ismét érdekessé vált testpoétikák korai, hideg fényű villanása.

„Darwin meghalt fiataLON, DE SZELEKciós elmélete örökké élni fog” – írta Karinthy, amikor egyszer azt kapta feladatul, hogy a furcsa nevet hézagtalanul beillessze egy amúgy értelmes mondatba: az első világháború idején még csak negyvenes éveiben járó, de már bácsiként emlegetett újságíró nevét ma már szinte csak későbbi, Pesti Napló-beli fiatal kollégái – Karinthy, Kosztolányi és Harsányi Zsolt – intarzia nevű nyelvi játéka őrzi.

Neked ajánljuk