Könyv

Stephen Fry alighanem kimeríti a reneszánsz ember fogalmát. Ezt a tényállást írói, színészi, rendezői, filmes, színházi, tévés, rádiós, futballklub-igazgatói, újságírói, közszolgálati, blogszerzői és még számos egyéb munkássága igazolja. A sokoldalú alkotó harmadik magyarul megjelent regénye, a Csináljunk történelmet alkalmából válaszolt kérdéseinkre.

Natascha Kampusch nyolc és fél évet töltött egy pincében, mert elrabolta és bedugta oda egy pedofil.

"Egész jó termés egyetlen délelőtt alatt: a nő narkós és mexikóiakkal kúr; Benavides megerőszakolta a saját húgát; Loftis heroint vásárol komcsi elvtársnőjének." Ez tényleg gazdag termés, de mintha sok lenne egy kicsit. Ellroy önirónia nélkül nevezte magát a bűnregény Tolsztojának, de ez inkább az utolsó pohár berendelése előtti (utáni?) izomkodás, semmint megalapozott önbizalom.

A Verdák generációja, azaz a gépeknek saját személyiséget és élettörténetet tulajdonító korosztály számára különösen jó hír, hogy született egy autókról szóló kortárs meseantológia. Nyilván a kisfiúk fognak elsőként lecsapni rá, de a 12 kortárs író meséje nemtől, kortól függetlenül kínál személyiségre szabott autós kalandokat - egyik történet sem csak a gépjárművek életéről szól, hanem élettapasztalatokat dolgoz fel a gyerek szempontjai szerint.

. .

Kurt Wallandert nem kell bemutatni. Réges-rég megkezdte működését, a regényidő szerint 1990. január 8-án, egy jeges svéd reggelen autózott ki Ystad városából, és még a hóviharok beálltával autózott bele első történetébe, Az arc nélküli gyilkosba.

Hálás lehet az az újságíró, akit akár 15 percre egyedül hagynak egy jelentős s még alkotói ereje teljében lévő filmessel (meg egy bekapcsolt diktafonnal), hát még az, aki a megbeszéltnél mindig egy kicsivel korábban kezdődő kitessékelés után is kérdezhet még egyet-kettőt. Stig Björkman svéd filmes-filmkritikus-fotográfus szerencsés sorszámot húzott Woody Allenhez: a standard 15-20 perchez képest 10 évet kapott arra, hogy Allen munkásságát (2002-ig bezárólag) a legilletékesebbel átbeszélje. Filmről filmre, fontolva haladva, sajtóügyintézőktől és a külvilág zajától cseppet sem zavartatva. A szeánszok hol Allen munkahelyén, hol tetőteraszos manhattani lakásán zajlottak, melyről tudjuk, hogy Allen sokkal szívesebben él itt, mint az utókor szíves emlékezetében. Tudjuk, de vigyázat, nem ebből a könyvből tudjuk, ahogy a szendvics feltalálását tárgyaló humoreszkért és a hasonló hangvételű gyöngyszemekért is más könyveket kell fellapozni. A megszokott Allen-kép tükrében ugyanis Björkman beszélgetőkönyve meglehetősen sótlan produkció, de - kellő képzavarral élve - épp ez a szokatlan sótlanság adja meg a mű sava-borsát. Ez ugyanis a hosszú, megfontolt kérdések és a hosszú, átgondolt válaszok könyve, egyszersmind az a ritka példány a harmincnál is több könyvet számláló Woody-irodalmon belül (a másik ilyen Eric Lax munkája), melyet maga az életmű elkövetője is láttamozott.

című regénye már az ötödik az eddigi tizenegyből, ami magyarul is olvasható. Mostanra már jócskán ki lehetett ismerni az első regénye, a Harcosok klubja után azonnal elképesztő népszerűségre szert tett amerikai szerző stílusát és paneljait: a könyv elején megsejtetett, eleinte értelmetlennek tűnő lezárást; hogy mindenről kiderül, hogy minden mással összefügg; és nem utolsósorban az elképesztő ötletek rengetegét - mint a nőt a Cigányútban, aki úgy akarja felrázni a hétköznapok fásultságából a fogyasztókat, hogy a hajfestékes tubusokat más színt hirdető dobozokba rejti az áruházakban, vagy most az Altatóban az ingatlanügynököt, aki kizárólagos értékesítési jogot kér a kísértetjárta luxusházakra, hogy a megrémült lakók kiköltözése után pár hetente újra eladhassa őket.

"Ahogy kibontódik az esély, / bár sorsa kalitkája zárva, / a törzs árnyékából kilép a személy, / fénypászma zuhan a kortinára" - indul a Perspektíva című vers, az egyik legszebb a kötetben. Amikor a művészet felmutat valamit, kibontakozik a képviselet kényszeréből az alanyiság.

A kötet a Napvilág Kiadó és a Politikatörténeti Intézet azon sorozatának a része, amely a rendszerváltás óta eltelt 20 év társadalmi-gazdasági folyamatait elemzi. A Corvinus Egyetem kutatója, korábbi adóhivatali elnök (1994-1997) által jegyzett jelen darab a kifejezés jó értelmében vett ismeretterjesztő munka: jól olvasható, közérthető szöveg, ami azonban egyszerűségre törekvő fogalmazása ellenére sem válik szájbarágóssá.

Magyarországon húsz éve tombol már a borsznobéria, de semmi okunk panaszkodni, Amerikában már kétszáz éve. És nézzék, emberek, mi lehúztunk negyvenöt évet egy diktatúrában, melyet ugyan "a húzd meg, ereszd meg" módszerével igazgattak gazdái, de azért mindenhol a hiányra alapoztak. Mondjuk, pont jelen tárgyunk szempontjából járhattunk volna jobban is, hiszen a béketábor országai közül a jó minőségű ételek és italok leginkább az NDK-ban és Csehszlovákiában voltak - olcsó pénzen - elérhetők. Nincs azon mit szépíteni, hogy egy borára időtlen idők óta, olykor már eltúlzott mértékig is büszke ország gyakorlatilag valami bor nevű moslékkal töltekezett (itta el az eszit). S amikor végre feltűntek a minőségi követelményeket is maguk elé állító szőlő- és bortermelők (bedőlt végleg a szovjet piac), jelenlétük viszonylag hamar előcsalta azt a 10 millió borszakértőt, aki addig is köztünk járt rangrejtve. Ah, úgy 1991-ben de cefetül jól jött volna egy ilyen kislexikon...

A mediterrán térség keleti és déli részében járunk tehát, ami ebben a rettenetes, taknyos őszi időben már önmagában is kellemes élmény, jobbkor nem is érkezhetett volna a kötet. Idillinek persze túlzás volna nevezni a környezetet, hacsak nem a címlapkép teraszáról bámuljuk a békés messzeséget. Alapvetően kopár a táj, az évezredek során erősen meggyérült növényzet világosan utal az egymást váltó, házat, harci és teherszállító kocsit, hajót építő, kemencében és faparázs fölött egyre kifinomultabb fogásokat előállító civilizációk folyamatos jelenlétére. A szikkadt növényzetet, amelybe fűszernövények is bőven keverednek, birkák legelik. A kék elképesztő árnyalatait produkáló Földközi-tenger és melléktengerei pedig a halat, rákot, egyebeket kínálják, bennük a mindenféle szennyeződés hatására szaporodó higannyal, egyebekkel, már amenynyiben nem eleve mesterséges körülmények között nevelkedett a kényeztetésünkre mandulamártással, citrommal, olívaolajban, datolyával vagy szőlőlevélben, vörös- vagy fehérborban elkészített kopoltyús avagy páncélos jószág.

A fiatal lengyel író, Jacek Dehnel (1980-) eddigi pályája igazolja a latin mondást: ami megtörtént, mesés. Még alig húszéves, amikor első prózakötete, A gyűjtemény napvilágot lát (a Lala - 2006-os könyve - a harmadik a sorban). Az utóbbi tíz évben amúgy még öt verseskönyvet és egy fordításkötetet publikált. Korai verseskötetét, a 2004-ben megjelent Párhuzamos életeket - utolsó esztétikai rendelkezéseinek egyik fordulatában - nem kisebb tekintély méltatja, mint a Nobel-díjas Czeslaw Milosz. Fordítani pedig olyan költőket fordít, mint Oszip Mandelstam, W. H. Auden vagy Philip Larkin. A jó szerencse díjakban sem hagyja gyámolítatlan: 2005-ben megkapja a Koscielski-díjat, 2006-ban pedig a neves lengyel hetilap, a Polityka irodalmi díját. Propertius azt mondja: a semmiből nagyon nagy legenda keletkezhet. Nos, úgy tűnik, Jacek Dehnel írói legendáját éppen nem a semmi szülte, hanem - a tehetség ténye mellett - néhány szokatlan adalék. ' egy bizonyos vakmerő, különc újklasszicizmus ifjú vezéralakja, aki formaszigorával, látványos szerkezeteivel és műveltségével elkerüli a kései posztmodern desszertpróza manírjait és mutatványos taglejtéseit.