"Egész jó termés egyetlen délelõtt alatt: a nõ narkós és mexikóiakkal kúr; Benavides megerõszakolta a saját húgát; Loftis heroint vásárol komcsi elvtársnõjének." Ez tényleg gazdag termés, de mintha sok lenne egy kicsit. Ellroy önirónia nélkül nevezte magát a bûnregény Tolsztojának, de ez inkább az utolsó pohár berendelése elõtti (utáni?) izomkodás, semmint megalapozott önbizalom. Ha már, akkor inkább Balzackal (az õ szociológiai mélysége, emberábrázolásának árnyaltsága nélkül) rokonítható cselekményeinek hebehurgyasága, nagyvonalúságnak álcázott felületessége. Ellroy alapjáraton talán azért olyan hazug, mert felül annak a hamisítatlan amerikai mítosznak - a siker és a hatás érdekében mindent szabad -, amelyet mintha õ maga akarna leleplezni. Járulékos bûnei: egy kamasz lelkivilágát alig meghaladó szentimentalizmusa; rajongása a kemény ökölért (és "bránerért"); a "buzik" (továbbá a "zsidók") gyûlölete - amit csak látszólag enyhít, hogy egyik fõalakjáról a végén kiderül, hogy "köcsög", hiszen elbeszélõi modorából a napnál világosabb, hogy a narrátor is osztja szörnyû rendõralakjai nézeteit. Alig elviselhetõ a színekben-szagokban tobzódó expresszionizmusa, amelynek végeredménye csiricsáré plakátszerûség. Ellroy mindig sok: jellemzõ, hogy felizgult szereplõje egy órán át (!!) áll a forró zuhany alatt; soha nem mulaszt el bemutatni néhány rémálmot, gyilkosságai-ágyjelenetei pedig perverz hatást keltenek, de ez nem a rendõri munkában felõrlõdõ alakjainak plasztikus ábrázolása érdekében történik, hanem hogy a szerzõ kiélhesse magántébolyát. Az ízlés hiányzik krónikusan ebbõl a szerencsétlen szerzõbõl, aki anyja meggyilkolását (Ellroy tízéves volt ekkor) képtelen volt másként feldolgozni (szublimálni...), mint az erõszak iránti gyûlölettel és az ezzel egyidejû csodálattal. Ellroy nem Tolsztoja, hanem Catullusa a fizikai erõszaknak: odi et amo.
Fordította: Illés Róbert. Cartaphilus, 2010, 593 oldal, 3200 Ft
**
