Akar róla beszélni? - Woody Allenről - Beszélgetések Stig Björkmannal

Könyv

Hálás lehet az az újságíró, akit akár 15 percre egyedül hagynak egy jelentős s még alkotói ereje teljében lévő filmessel (meg egy bekapcsolt diktafonnal), hát még az, aki a megbeszéltnél mindig egy kicsivel korábban kezdődő kitessékelés után is kérdezhet még egyet-kettőt. Stig Björkman svéd filmes-filmkritikus-fotográfus szerencsés sorszámot húzott Woody Allenhez: a standard 15-20 perchez képest 10 évet kapott arra, hogy Allen munkásságát (2002-ig bezárólag) a legilletékesebbel átbeszélje. Filmről filmre, fontolva haladva, sajtóügyintézőktől és a külvilág zajától cseppet sem zavartatva. A szeánszok hol Allen munkahelyén, hol tetőteraszos manhattani lakásán zajlottak, melyről tudjuk, hogy Allen sokkal szívesebben él itt, mint az utókor szíves emlékezetében. Tudjuk, de vigyázat, nem ebből a könyvből tudjuk, ahogy a szendvics feltalálását tárgyaló humoreszkért és a hasonló hangvételű gyöngyszemekért is más könyveket kell fellapozni. A megszokott Allen-kép tükrében ugyanis Björkman beszélgetőkönyve meglehetősen sótlan produkció, de - kellő képzavarral élve - épp ez a szokatlan sótlanság adja meg a mű sava-borsát. Ez ugyanis a hosszú, megfontolt kérdések és a hosszú, átgondolt válaszok könyve, egyszersmind az a ritka példány a harmincnál is több könyvet számláló Woody-irodalmon belül (a másik ilyen Eric Lax munkája), melyet maga az életmű elkövetője is láttamozott.

Hálás lehet az az újságíró, akit akár 15 percre egyedül hagynak egy jelentős s még alkotói ereje teljében lévő filmessel (meg egy bekapcsolt diktafonnal), hát még az, aki a megbeszéltnél mindig egy kicsivel korábban kezdődő kitessékelés után is kérdezhet még egyet-kettőt. Stig Björkman svéd filmes-filmkritikus-fotográfus szerencsés sorszámot húzott Woody Allenhez: a standard 15-20 perchez képest 10 évet kapott arra, hogy Allen munkásságát (2002-ig bezárólag) a legilletékesebbel átbeszélje. Filmről filmre, fontolva haladva, sajtóügyintézőktől és a külvilág zajától cseppet sem zavartatva. A szeánszok hol Allen munkahelyén, hol tetőteraszos manhattani lakásán zajlottak, melyről tudjuk, hogy Allen sokkal szívesebben él itt, mint az utókor szíves emlékezetében. Tudjuk, de vigyázat, nem ebből a könyvből tudjuk, ahogy a szendvics feltalálását tárgyaló humoreszkért és a hasonló hangvételű gyöngyszemekért is más könyveket kell fellapozni. A megszokott Allen-kép tükrében ugyanis Björkman beszélgetőkönyve meglehetősen sótlan produkció, de - kellő képzavarral élve - épp ez a szokatlan sótlanság adja meg a mű sava-borsát. Ez ugyanis a hosszú, megfontolt kérdések és a hosszú, átgondolt válaszok könyve, egyszersmind az a ritka példány a harmincnál is több könyvet számláló Woody-irodalmon belül (a másik ilyen Eric Lax munkája), melyet maga az életmű elkövetője is láttamozott.

Akar róla beszélni? A több mint 500 oldalnyi szövegtengerből, úgy tűnik, Allen nagyon is akar, de azért udvariasan megvárja a kérdéseket, melyek az egészen gyakorlati, "miért éppen oda teszi a kamerát, ahova" és "mi rejlik egy-egy beállítás mélyén" jellegűektől az "akar-e a halállal poétikusan foglalkozni" típusú, kicsit tán fellengzős, de az interjúalany által nagyon is méltányolt felvetésekig terjednek. Erősen szakmázós számvetésre kell tehát felkészülni, meg az Allennel gyakorta hírbe hozott elődök és kollégák sűrű felemlegetésére. Csak az elemi allenistákat lepheti meg, hogy a kötet belső keresője közel félszáz találatot ad ki Bergmanra, majdhogynem feleannyit a Marx testvérekre, de Godard meg Fellini és egy Csehov nevű szakmán kívüli is szép helyezéssel büszkélkedhet.

A válaszok közt a filmtörténész-hajlamúak ugyanolyan eredményesen bogarászhatnak, mint az esztéta beállítottságúak, annál is inkább, mivel a filmeknek szentelt ülések alkalmával gyakran mély mozgóképtani elemzésekbe bocsátkozik a két beszélgetőpartner. A kronológiára támaszkodva türelmesen kibogozzák az egyes filmek belvilágát, szétszálazzák a szereplők viszonyait, belesnek az ágy alá is, és körmére néznek (Björkman: "A Szeptemberben is nagyon erős a csehovi jelleg" vagy "Lehet ez Bergman hatása?") az ihlető forrásoknak. (Megoldás: 1. igen, erős, 2. lehet.) Egyetlen előre megfontolt szándékból elkövetett bergmanozás sem úszhatja meg, hogy komolyan ne vegyék, de a jóval földhözragadtabb ügyek, például a produkciós viszontagságok (melyik film lett kétszer leforgatva, miért nem szerepelt a Zeligben Garbo) sincsenek lekezelve, ahogy a bukások sem elhallgatva, és úgyszintén rokonszenves, noha sokszor egymás után kicsit azért egyhangúvá válik, hogy Allennek minden stábtagjához akad egy jó szava. A legfontosabbakhoz, mint például híres operatőreihez és mindig megbízható díszlet- és jelmeztervezőjéhez nem is egy, hanem több is, de azért sem Allen, sem Björkman nem téveszti össze az alkalmat egy Oscar-átadás köszönőbeszédével.

Olykor azért, mintegy mellékesen, egy-egy vicc is kikívánkozik Allenből, például amikor Björkman a Fogd a pénzt és fuss! pszichoanalitikus vonulatát forszírozza, majd azt firtatja, hogy Allen elmélyült-e a témában. Mire a válasz: sosem akartam orvos lenni, épp elég boldoggá tesz, hogy páciens vagyok. Az olyan kihívóan magas labdáknál azonban, mint amilyennek - egy mégoly bensőséges interjúhelyzetben is - a hit kérdése tűnik, Allen még csak véletlenül sem viccel, ellenben Hannah Arendtet idézi, a beszélgetés pedig a világegyetem felé tágul tovább, mely "egy hideg hely, csupán mi ruházzuk fel az érzelmeinkkel". Az ilyen passzusoknál, bár őszinteségükhöz nem fér kétség, felsír az Annie Hall kis Alvy Singere, aki tudvalevően azért nem csinált házi feladatot, mert minek, amikor a világegyetem úgyis tágul - mire az anyuka: az lehet, kisfiam, de Brooklyn nem tágul. Ezzel szemben Björkman interjúkötete nagyon is tágult, az eredeti kiadás egy komolyabb bővítményt is megélt. Ilyen páratlanul széles interjúkeretek között pedig simán megfér a világegyetem Manhattan legjobb kínai éttermével vagy Dosztojevszkij Groucho Marxszal. És remek a zárlat, egy rövid szóváltás A jade skorpió átka alkalmából. Ezúttal Allen kérdez, az izgatott alkotó hangján: túl van már a harmincadik filmjén, ettől azonban még számonkérő szigorúsággal faggatja Björkmant, hogy melyik napon, melyik moziban, hány órás előadáson látta a filmjét, mekkora ház volt, s nevettek-e a poénokon.

Fordította: Hungler Tímea. Európa, 2010, 547 oldal, 3800 Ft

Neked ajánljuk