Ezt követően pedig még jó néhány regényben felriasztották a kapitányságról érkező hívások. Az olvasó azonban kíváncsi természet, és ha egyszer rákattan egy fakabátra, márpedig Wallander a krimiirodalom egyik legragályosabb rendőre, neki - mármint egy Wallander-fannak - ne jöjjenek azzal, hogy január 7-érõl nincs feljegyzés Kurtról, nem beszélve január 6-áról.
Engedve a jogos követeléseknek, Henning Mankell elölrõl kezdte a bemutatást: a nyolcadik (s akkor még utolsónak szánt) regény megírása után öt hosszabb-rövidebb történetben röpke húsz évet villantott fel Wallander előéletéből. 1969, 1975, 1987, 1988, 1989 - íme, az új bejegyzések, azaz a kölyökkort reklamálóknak továbbra is várniuk kell, de azért a húszas éveiben járó Wallander, amikor 1969-ben először tûnik fel elmorfondírozva a malmői gyenge szélben, még jócskán innen van a rendőri érettségen.
Mankell nem is sietteti, hogy belenõjön a regényekbõl ismert karakterméretekbe: van húsz éve és öt esete arra, hogy kellõképpen megérjen, elhasználódjon, elnehezedjen. Ez alatt az idõ alatt hol rálõnek, hol leszúrják, hol a fogát verik ki, egyszer a gyomrát rontja el, máskor a házasságát, két történet közt valahol a felesége is elköltözik, a lányából felnõtt lesz, míg belõle lassuló középkorú, aki az évek során felszed egy-két szokást, néhány kilót, s gyakran kilátogat örökké zsörtölõdõ apjához. Reggel bemegy dolgozni, este meg haza, szóval semmi faxni - Wallander olyan természetes ütemben, magától értetõdõen kopik el, ami a minõségi regényhõsöknek is sajátjuk.
Fordította: Farkas Tünde. Mérték Kiadó, 2010, 451 oldal, 3490 Ft
*****
