"Ahogy kibontódik az esély, / bár sorsa kalitkája zárva, / a törzs árnyékából kilép a személy, / fénypászma zuhan a kortinára" - indul a Perspektíva címû vers, az egyik legszebb a kötetben. Amikor a mûvészet felmutat valamit, kibontakozik a képviselet kényszerébõl az alanyiság. Szántó T. Gábor költészete indíttatásában ugyanis kényszerûen "képviseleti" líra. A Szól a kakas már címû versben például mintha egyenesen az ismert dal beszélne azok helyett és azokról, akik örökre elnémultak, vagy - inkább - mintha azonossá válna velük: "Szól a kakas már, / majd megvirrad már. / Füst a népe, / száll az égre, / velük együtt száll." Irányultságában azonban - ahogy "kibontódik az esély" kötetében - Szántó T. alanyi költõ. Erre a kibomlásra utal a kötet címe is. A kényszerû szabadulás akkor igazán nehéz, ha nincs kitõl: "Árva, kinek anyja, apja / saját apját nem láthatta." Ez a szakadás - a kötetben a holokauszt emléke - nem teszi lehetõvé az önállóságot; holtakat legyõzni, meggyilkolni Oidipuszként nem lehet. "Ez a nincs, a tapintható hiány, akár emlékeid helyén / akár a világ Malevics / fehér alapon fehér négyzetén." Ez teszi kényszerré a képviseletet: ismeretlen és közeli arcuk és hangjuk "nem hagy nyugodni ha ültök házaitokban / ha úton jártok ha lefekszetek ha fölkeltek / míg nem szóltok hangjukon." Addig szólongatnak, amíg ti nem lesztek szólítássá, vagyis nem váltok költõvé: amíg nem artikuláljátok a fájdalmat úgy, hogy mindenki értse. Minden költõ zsidó, de az is igaz, hogy akit anya szült, az mind zsidó lesz végül. A legutóbb idézett verssorokban a Smá-ima sorai visszhangzanak, de az emlékezés parancsa a meggyilkoltakra és a meg nem születettek árnyára vonatkozik. Rájuk értelemszerûen nem lehet emlékezni, legfeljebb versben, megteremtve sosem volt és mindig jelen lévõ alakjukat.
Néha egy-egy versszak túl direkt lesz, de ez minden olyan költészet közös veszélye, amelyiknek "ügye" van.
Koinónia, 2010, 124 oldal, 2400 Ft
**** és fél
