Bel- és talajvízveszély Ócsán. Erről akartam tudósítani. Tizennégy ház dőlt össze. Fényképeztem az összedőlt házakat. Harmincnégy megrongálódott. A tanácselnökkel és a járási építésszel jártuk a községet. Öt családot elhelyeztek már, négyet még el kell helyezni. Lehet, hogy azóta már többet.
Kiszól a tornácról egy asszony.
- Ezt fényképezze le!
- Mit?
- Jöjjön.
Átvezet háza udvarán, el a disznóólak mellett, ott kis faajtó nyílik a szomszédos portára. Első pillantásra csak egy rozzant viskót látok.
- Ebben tartja a tulajdon édesanyját! - mondja az asszony.
Később veszem csak észre - a nádtetős viskó tisztességes, tornácos, újonnan épült téglaépülethez támaszkodik.
A régi és az új együtt
- Ki tartja itt az édesanyját?
- A szomszéd, Varga Károly. Nem mertünk aludni sem az éjjeleken, most hogy esett. Egyszer még rászakad. Tessék csak benézni az ablakon. Biztos alszik a néni. Már vagy két hete beteg.
Benézek az ablakon, a vetett ágy üres.
- Nincs itt senki.
- Akkor a konyhában lesz, tessék elhinni, rá se nyitották az ajtót, míg beteg volt. Mondtam is a menyének, most az elébb: "Hát Ilona, hát miért nem nézel rá, hát rátok hagyta a házat, hogy enni adjatok neki." Tudja mit felelt? "Nem vagyok én Varga Károly, nem rám hagyta." Hát te hogyan gondolkodol? Ezt kérdeztem tőle? Erre csak rándított a vállán.
Benézünk a konyhába. Ez a nagy ház konyhája. Tisztára meszelt, rendes konyha. Az asztalon fazék, mellette tányér, a tányérból ettek, a kanál az asztalon fekszik.
Vékonyka öregasszony
emelkedik fel a tűzhely mellől.
- Mennyi idős a néni?
- Nyolcvanat töltöttem az őszön.
- Hány gyereke van a néninek?
- Három. Két fiú, egy meg lány.
Megnézzük a szobát. A szomszédasszony kalauzol. A mennyezet gerendázata vészesen domborodik.
- Becsorog ide már az eső... - mondja a néni.
- De ki nem engednék a konyhába....
- Nem engedi azt a menyem - mondja a néni úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Egyszer úgyis rámszakad, aztán vihetnek a temetőbe...
Honnan-honnan nem, megtudván, hogy vendég érkezett, megszállják a szomszédok a konyhát. Pattognak a vádak. "Oda se néznek az anyjukra", "Kicsikarták tőle a házat, aztán egy tányér levessel sem kínálják". Egy nyomorék asszony is bejön a konyhába. Botra támaszkodva, nehezen jár. Aki beszél, rámutat:
- Ha ez a lánya, az Eszti nem lenne, már éhen is halt volna szegény. ' tudja, mi az, ha valakinek nincs tehetsége az életre. Azért segít. De ezek...
Varga Benjáminné, a nyolcvanéves néni is tűzbe jön a vádak hallatán.
- Még annyit sem, édesanyám, hogy érzi magát,
még annyit sem kapok...
Hogy mi dolgot leadtam, hogy megkeressem a magam kenyerét. A kényszerűség rávitt. Megfőztem én nekik... Addig jó voltam...
- Az unokái nem törődnek a nénivel?
Értetlenül néz, a szomszédasszony megismétli hangosabban:
- Az Ili meg a Karcsi bevetődnek magához?
Legyint és folytatja.
- És mennyit dolgoztam végettük, és nem gondoltam, hogy a gyermekeim...
Eszti, a nyomorék lány szinte felsikít:
- Én ezt nem érdemlem magától. Miért közösít a többiekkel?
Az öregasszony ismét apatikus némaságba süllyed. Mielőtt indulnék, megkérdezem még:
- Mit evett ma a néni?
Ravaszkásan rám hunyorít.
- Hogy elment... ettem egy kis krumplilevest.
Kimegyünk. Megkérdezem a szomszédasszonyt, csak úgy véletlenül, hová ment Varga Károlyné.
- Pestre. Bevásárolni. Ruhát, meg cipőt. A tizenöt éves Ilinek.
Az öregasszony utánunk csoszog. Hunyorog a napsütésben.
