Nádas 70

Az én emberem

Nádas Péter cikkei a Pest Megyei Hírlapban

  • Nádas Péter
  • 2012.11.11 13:10

Könyv

Z.-né vár az állomáson, csak attól tartok, elkerüljük egymást. Öt éve nem láttam s nem nagyon emlékszem az arcára. Csak arra, hogy csúnya volt. Ez pedig kevés ahhoz, hogy felismerjem.. Hagyom, hogy kifelé sodorjon a tömeg. Z.-né messziről integet, kezében cekker, benne kilós fehér kenyér, azt lengeti felém. Egyszerre ismerős az arc.

- Már nagyon vártalak - mondja. - És úgy izgultam, hogy megismerlek-e egyáltalán.

- Egyszóval férjhezmentél?...

- Nem is rosszul - mondja.

- És Ferkó? - kérdezem.

- Ferkó... - érti a kérdést, s most már olyannak tűnik a szaggatott beszélgetés, mintha mély ismeretség szálai fűznének össze bennünket. - Szereti őt is a férjem, mintha csak a sajátja lenne.

- Hogy tanul?

- Biztosan többre viszi, mint én...

- Ugyan.

- Nem érdekes. Most már beletörődtem. Csak ő boldoguljon.

Megérkezik a távolsági busz. A járdára veri a zsíros sarat. A tömeg megrohanja, mi is felkászálódunk. Z.-né Ferkóról beszél, én szórakozottan nézem az ismeretlen tájat.

- Csak a magatartásával van baj...

- A magatartásával?

- Igen. Négyest kapott.

Z.-né cinkosan rámkacsint.

- Nem értem. Azt mondtad, hogy csendes gyerek.

- Én sem értettem. Bementem a tanítónőhöz. Kérdem, hogy mi a kifogás Ferkó ellen... Azt mondja, a magatartása is lehetne ötös, csak ne barátkozna a cigányokkal. Mindig a cigányokkal barátkozik. És megveri a magyarokat. Ha kicsúfolják. Csendes. De mindig megveri a magyarokat. A saját fajtáját.

Nevet. Cinkosan visszakacsintok én is.

- Az én emberem ez a Ferkó - mondom.

- Nem szóltam neki... - mondja később elgondolkozva Z.-né.

- Igazad van.

- Sokat verték őt is. Amíg nem volt apja. Azért húz hozzájuk.

Felvillanyozva nézem a buszban zötykölődők arcát. Kosarak, batyuk. Már írom is a riportot az én emberemről, Ferkóról. Tiszta képlet. Ferkó, ha nem is tudja, tiszta kis emberségével megérezte, mit jelent a társadalom kivetettjének lenni. Jól indul ez az utazás.

- Szép ez a környék - mondom, bár a táj meglehetősen kopár.

- Szép?

- Olyan nyugodt.

- Néha, mint a temető.

Elnevetem magam, mosolyog. Foltos a bőre, arca szikár, csak a szeme csillog. Lapos mellein szürke pulóver feszül. Hirtelen elszégyellem magam. Mennyi mindent akart ez a lány. Z.-né. - Lassan gurulunk a falu felé, csak néhány szót váltunk. A kapuban egy nyolcéves forma kisfiú áll és egy gondosan fésült szőke kis tündér bekecsben. Mint egy baba. A kisfiút figyelem, zavart, nem mosolyog, felnőttesen igyekszik mozogni. A kislány rám sem hederít, elveszi az ajándékcsokoládét, és elvágtat vele. Órák múlva, amikor előkerül, ruhája csatakos - angyalszerepét eljátszotta.

Z.-né főz. A konyhában ülünk és beszélgetünk. Ferkó egy szót sem szól, de nem tágít. Készségesen dolgozik anyja keze alá.

Hajnalban utaztam, elálmosodok. A házban van egy parányi szoba, odamegyek. Kopott szekrény és egy sezlon áll benne. Ennyi maradt a szülői örökségből. A többit kidobták, eladták. Ledőlök a sezlonra, tenyérnyi ablakok nyílnak a vályogfalban a csendes falusi utcára. Kezembe veszem Miller regényét, a "Gyújtópont"-ot.

- Ha kész az ebéd, felébresztelek - kiált be a konyháról Z.-né.

Nem sokat olvasok. Az utcán elpöfög egy traktor, aztán ismét csend van. Amikor kinyitom a szemem, Ferkó ott áll az ajtóban. Nem mozdul, néz. Barátságos érzelmekkel nézem az én emberemet.

- Szoktál olvasni könyveket? - kérdezem.

- Szoktam - mondja gyorsan.

- Olvasásból hányasod van?

- Ötös.

Úgy felelget, ahogy felnőttnek kell. Nyújtom felé a könyvet. Tekintetem két nagybetűkkel szedett sorra téved.

- Innen olvasd - mutatom.

Lassan olvasni kezd, piszkos kis ujjával követi a száján formálódó szótagokat.

- "A ZSI-DÓK O-KOZ-TÁK A HÁ-BO-RÚT. Alatta meg: ÜSD A ZSI-DÓT!"

Felnéz.

- Jól olvasol - mondom. - Tudod, kik azok a zsidók?

Felcsillan a szeme, gyorsan válaszol:

- Megölik az embereket, kiszívják a vérüket.

- Micsoda? Ezt honnan hallottad?

Tisztán, ártatlanul néz rám.

- Apukától - mondja komolyan.

Csend van. Csend. Kiveszem kezéből a könyvet, és becsukom. Később beszól Z.-né, hogy elkészült az ebéd.

- Na menjünk - mondom, és feltápászkodom.

Az asszony a konyhában arcom fürkészi.

- Nem ízlik? Miért lettél olyan szomorú?

Neked ajánljuk