A legnagyobb élő írók és legnagyszerűbb európai értelmiségiek egyike, Günter Grass nagy port kavart prózaverse, bár meglehetősen rossz és igen kevéssé okos mű, egyetlen kitételét leszámítva naivan humanista indíttatású, erőszakellenes „polbeat” költemény, annál nem sokkal több vagy botrányosabb.
A végén, a talán legbeszédesebb részben a beszélő mintegy javaslatot tesz Izrael és az arab–perzsa világ konfliktusainak rendezésére (egyúttal a palesztinok problémáinak megoldására is). Lényegében azt tanácsolja, hogy mindenki tartsa be a nemzetközi megállapodásokat, fogadja el közös megegyezéssel az ezeket felügyelő nemzetközi szervezetek autoritását, és semmiképpen se legyen erőszakos. A konfliktusokat tehát egymás és a jogi-morális elvárások respektálásával, valamint szelídséggel kell megoldani. Le kell ülni a feleknek a fenekükre, és kulturáltan, értelmes ember módjára megbeszélni a dolgot, felelős és objektív közvetítők segítségével – és kész.
Szinte érthetetlen, hogy ez a kézenfekvő megoldás vajon miért nem jutott eszébe senkinek azelőtt, hogy Grass szólt volna. A szinte a bárgyúságig naiv humanista arról is elfeledkezik a szövegben, hogy egy jó verstől elsősorban nem a nagy világpolitikai konfliktusok elrendezését érdemes remélnünk, a nekiveselkedés ennyiben a Grass interjúiban is emlegetett brechti hagyomány legrosszabb ötleteit viszi tovább, Brecht kegyetlen éleslátása nélkül. Ahhoz, hogy mindezt őszintén lehessen gondolnia, a vers – logikusan – ártalmatlan „szájhősöknek” kell tekintse Irán vezetőit, akik legfeljebb saját népükre veszélyesek, vagy inkább kellemetlenek, mert rájuk is Izrael népirtó tervei jelentenek valódi veszélyt. Arról, hogy ez mennyire nincs így, túl sokat nem érdemes beszélni, az iráni hatalom az utóbbi években többször bizonyította, hogy ha kell, akkor a legkegyetlenebb agresszivitással lép fel saját népével szemben; Izrael polgárainak biztonságát is tevékenyen veszélyezteti például a Hezbollah támogatásával, és jó eséllyel a tömeggyilkos szíriai rezsimet is támogatja saját népe irtásában.
Fotó: MTI
Egyetlen olyan futama van a költeménynek, amely túllép ezeken a különben minden valódi konfliktus iránt maradéktalanul érdektelen, jó szándékú és üres humanista frázisokon, méghozzá a súlyos rosszindulat irányába. Azokban a passzusokban, amelyek azt feltételezik, hogy Izrael kormánya népirtásra készül, ezért kell most a buzdítás szerint mindnyájunknak felemelnünk a hangunkat, mielőtt még késő lesz. Ez a képtelen állítás egy másik Nobel-díjas író, José Saramago híres kijelentését visszhangozza, ahogy azt a nemzetközi sajtó jelzi is, mely szerint az Izrael által 1967-ben elfoglalt területeket a megszállás lényegében új Auschwitzcá változtatta. Az izraeli politika jogos kritikája kissé túl könnyen jut el ehhez a végtelenül túlzó metaforához, és ez valóban felveti a kérdést, hogy a lelkiismeret e minden ésszel felfogható határon messze túlmenő szigorúsága nem függ-e össze mégis azzal, hogy a bírálat tárgyai történetesen a zsidók. Grass versének egyéb, fentebb már idézett részeiből azonban világosan kiderül, hogy még ezekben a felettébb zavarba ejtő sorokban is a hivatalos humanista aggódik, aki minél kevesebb energiát fordít a helyzet megértésére, annál jobban vonzódik az aggódás jól ismert, bevett paneljeihez, mintáihoz. Ráadásul a szöveg hátterében ott vannak az egy időben itthon is számos költőt megihlető – és mi tagadás, tényleg nyomasztó – atomháborús félelmek is.
Grassnak tehát még a legkínosabb sorai sem vádolhatóak antiszemitizmussal. A német sajtó nem lehet büszke arra, amit a benne megbújó „örök antiszemitáról” írt, ezzel az ökörséggel igazolva a vers tételét, hogy mindenkit, aki kritizálni meri Izraelt, leantiszemitáznak a véleményterroristák. Helyesen jegyzi meg az ismert baloldali izraeli újságíró, Gideon Levy a botrány kezelésében remekül teljesítő Haaretz hasábjain, hogy a szégyenből generált „tabuk” kiépítése és fenntartása nem tesz jót a német közbeszédnek, az értelmes beszéd elfojtása ugyanis maga hívja elő a Grasséhoz hasonlóan árnyalt „tabudöntögetést”.
A jobboldali izraeli kormány tagjai pedig – a miniszterelnök és két helyettese, a bel- és a külügyminiszter, vagyis a három legnagyobb koalíciós párt vezetője egyként megszólalt – végképp nem lehetnek büszkék arra, amit Grass ügyében előadtak. Kitiltása egyszerre komikus és felháborító, hivatalos indoklása pedig elképesztően álszent. Mivel azt mégsem mondhatták, hogy Grass véleményének kinyilvánítása miatt nemkívánatos, a belügyminisztérium szóvivője arra hivatkozott, hogy egykor SS-egyenruhát viselt, Izrael törvényei ezért indokolják nemkívánatossá nyilvánítását. Mindez évek óta tudható, mégis csak most jutott eszükbe, amint a Haaretz figyelmeztet. Ráadásul Grass kamaszkori nácizmusáról szólva mégiscsak mérlegelendő az azóta eltelt, immár majd hetvenévnyi felnőttkora is, amely a következetes, páratlanul hatásos és magas színvonalú antifasizmus jegyében telt el. E versét kapcsolatba hozni a „náci múlttal”, magyarul szimplán lenácizni az írót, ahogy ezt Eli Yishai belügyminiszter, a szefárd-ortodox, vallási fundamentalista Shas vezetője, vagy Netanjahu miniszterelnök tette, elképesztően gonosz és méltatlan lépés. Az értelmiségellenes-nacionalista hangulatkeltés sem hiányzott: Yishai Grass „eltorzult” művészetéről beszélt, a szélsőjobboldali Yisrael Beiteinu (Izrael az otthonunk) vezetője, Avigdor Lieberman külügyminiszter egyes „cinikus nyugati értelmiségieket” kárhoztatott Grass kapcsán, akik „csak azért, hogy pár könyvvel többet adhassanak el, ismét fel kívánják áldozni a zsidó népet a tébolyult antiszemitizmus oltárán”. Izrael németországi nagykövetsége a vérvádak fölemlegetésével járult hozzá a magasröptű diskurzushoz.
A hisztéria ellen szerkesztőségi cikkben tiltakozó Haaretz talán túlzottan megengedő, amikor azt írja, hogy Grass csak egy verset írt, vagyis jóformán nem történt semmi. Grass olyan ember, akinek sokan figyelnek a szavára, megszólalásának súlya van, ambicionálja és többnyire nagyszerűen tölti be a közéleti értelmiségi szerepét. Épp ezért komoly felelősséggel tartozik érte, ha butaságokat beszél. De egész életét és életművét, azt, hogy ő az, aki, egyáltalán nincs ok kétségbe vonnunk, Nobel-díja visszavételének követelésére, lenácizására, leantiszemitázására pedig egyszerűen nincsen mentség.
Azért, ha minden jól megy, a Bádogdobot, még ha jóval vastagabb is, sűrűbben fogja forgatni az utókor az Amit el kell mondaninál. Grassnak ugyanis majdnem minden sorában sokkal több van abból, amit el kell mondani, mint épp a legutóbbi versében.
