Magyar Narancs: Mikor és milyen hatásokra alakult ki a modern krimi Skandináviában?
| ||
Szöllősi Adrienne: A bűn lélektana már a középkori sagáknak központi kérdése, az angol és német kísértettörténetek pedig erősen jelen voltak ezekben a kultúrákban, de a bűnregényeket mégsem innen eredeztetném. A harmincas években Norvégiában teret nyert a pszichoanalitikus irodalomszemlélet, ennek sodorvizében kezdtek el irodalmárok krimiket publikálni. Gyakran álnéven, ahogy a híres költő, André Bjerke, alias Bernhard Borge, akinek Az éjszakai ember című, kicsit didaktikus, de ma is élvezhető, pszichobiografikus jellegű munkája 89-ben megjelent magyarul (még egyetemistaként fordítottam). A második hullám a svéd szerzőpáros, Maj Sjöwall és Per Wahlöö nevéhez köthető, akiknél már a hatvanas években tetten érhető az a társadalomkritikai irány, amely a mai napig meghatározó. Ők nálunk is népszerűek voltak, de az talán kevésbé köztudott, hogy azon ritka kivételek közé tartoztak, akik meggyőződéses marxistaként tudtak komolyan vehető krimiket írni, természetesen a jóléti társadalomról. Utánuk viszonylag hamar kialakult ennek a műfajnak a kultusza, talán azért is, mert ez tudta leginkább - a klasszikus szépirodalomnál eredményesebben - kielégíteni a skandináv társadalmakban nagyon erős, hagyományos moralizálási igényt.
MN: És nagyon gyorsan kialakultak a műfaj szabályai is.
SZA: A nyolcvanas években már látható ilyen recept. Adott egy nyomozó, férfi vagy nő, egy kívülálló, furcsa figura, hozzátartozik egy jellegzetes "hóbort", tehát mondjuk alkoholista, épp leszokott a drogról, most vált el, esetleg él-hal az operáért, vagy lelkes állatbarát és a kutyájával beszélget. Az előtérben társadalmi problémák, a háttérből árad az "északi hangulat".
MN: Például a bosszantóan ellenállhatatlan izlandi, Arnaldur Indridason olvasói látják a komor égbolt alatt, rideg tájban a nyomortanyáról a kórház felé vánszorgó heroinista lányt az útszélen vajúdni, miközben az egy elégedett társadalom, a nyugati elit Reykjavíkba jár bulizni...
SZA: ...mert az egy vidám hely, ahol sokat süt a nap. Ahogy Norvégiában vagy Svédországban is, de ezt a külföldi olvasók nem feltétlenül tudják. Vagy nem akarják tudni. Mintha valamiért szükségünk lenne erre a sötétségre. A misztikum ködében lebegnek ezek a vidékek, van bennük valami atavisztikusan vonzó. Bevallom, számomra is. Az egyes szerzők egyediek tudnak maradni, de mindenki rájátszik a sztereotípiákra. Sötét van, esik a hó meg az eső, az emberek síelnek és sokat isznak, olykor belefagynak a hóba, de ha véletlenül mégsem, akkor hallgatagon, elszigetelten élnek, míg meg nem halnak.
MN: Elképzelem a világhírű magyar krimiszériát: mindenki focizik és gulyást zabál, este pedig sírva vigad a világszép magyar lányokkal. Lehet, hogy külföldön lenne sikere, de itthon biztosan körberöhögnék.
SZA: Szerintem külföldön is. Lehet, hogy az ő sztereotípiáik kulturáltabbak, vállalhatóbbak. Skandináviában elképesztően népszerűek ezek a könyvek. Stieg Larsson egymillió példányban kelt el az ötmilliós Dániában. Van egy olyan, széles vásárlóréteg, amely nem magazinokkal, hanem igényes krimikkel kapcsolódik ki. Ennek van kultúrája. Megveszik a vérprofin megszerkesztett húsvéti katalógusból az az évi "húsvéti krimit", elvonulnak a hüttébe, a hegyekbe, sütik a grillhúst, és olvasnak. Kortárs meséket az ő életükről, amibe belemerülhetnek, a végén pedig a rossz elnyeri méltó büntetését.
MN: Ez rendben van, de hívhatunk-e realistának (jóléti realista krimi, ahogy mondják) egy olyan irányzatot, amelynél a sztereotípiák műfaji követelménynek számítanak?
SZA: Témakezelésben, esetleírásban, illetve lélektanilag realisták. Az más kérdés, hogy ezek az országok korántsem olyan sötét helyek, mint azt olvasmányélmények alapján hihetnénk. Azok alapján úgy tűnik, hogy Dánia, Svédország és Norvégia életveszélyes hely, ahol minden sarokra jut minimum egy rituális gyilkos. Ehhez képest a Global Peace Index szerint, amely a közbiztonság állapotát, a békés élet lehetőségeit mutatja, ez a három ország az élen jár. Azt is túlzás lenne állítani, hogy a svédekre különösen jellemző a családon belüli erőszak, a norvégok sem a sorozatgyilkosaikról nevezetesek, hiába visszatérő motívumok a könyvekben. Ugyanakkor a realista regényekhez hasonlóan ezek is szembesítenek társadalmi problémákkal, mondjuk a prostitúcióval vagy a rasszizmussal. Erre van igény, hiába, hogy hozzánk képest igencsak jól állnak tolerancia és társadalmi párbeszéd terén. Georg Brandes, a nagy hatású esztéta már az 1870-es években a "férfiak egyenjogúsítását" tűzte zászlajára, az élethosszig tartó házasságot képmutatásnak tartotta, és minden fronton a problémák közösségi rendezését propagálta - sikeresen.
MN: Az Indiai feleségben Karin Fossum a kultúrák találkozásának esélyeit is latolgatja. Igaz, hogy a címszereplőnek nem sok esélye marad a beilleszkedésre, lévén, szinte rögtön péppé zúzzák a fejét egy súlyzóval.
SZA: A bevándorlók helyzete komplikált és országonként változó kérdés. A svéd nehézipar fejlődése nyomán a hatvanas években rengeteg dél-európai érkezett, Szabadkáról is majd' egy egész városrész költözött át Kjspingbe, ahol a mai napig békésen élnek együtt szerbek és magyarok. Az első hullám beilleszkedése viszonylag problémamentesen zajlott, az 56-os magyar menekülteket is messzemenően támogatták, befogadták. Az arab országokból, illetve Afrikából érkező áradat a 70-es években már kulturális sokk volt. Féltek attól, hogy fellazul a hagyományrendszerük, de aztán rájöttek, hogy nem ez történik, és mára olyan integrációs politikát alakítottak ki, amely az idegen kultúra megtartását preferálja. Nem azt akarom mondani, hogy ők ezt önzetlen szívjóságból teszik: van ebben egy jó adag skandináv pragmatizmus, hogy tudniillik nekik is könnyebb egy boldog, kiegyensúlyozott társadalmat kormányozni. És, köztünk szólva, jót is tett nekik a vérfrissítés. Ott is konjunktúrája van az idegengyűlöletnek, ami Dániában különösen erősödő tendenciát mutat, ennek ellenére a norvég Haladás Pártot (Fremskrittspartiet) - amely 23 százalékot kapott a legutóbbi választásokon - nem lehet egy napon említeni a kelet-európai szélsőséges pártokkal vagy a brit szélsőjobbal. Egyszerűen nem comme il faut a rasszista beszéd. A "bevándorlóirodalom" - többnyire másodgenerációs betelepülők munkái - pedig az egyik legizgalmasabb irodalmi tendencia manapság.
MN: Hogyan találta meg a skandináv krimi az utat a külföldi piacokra?
SZA: Nagyon erős a kiadók marketingtevékenysége. Felismerték, hogy ez egy eladható exportcikk, és támogatták az ilyen típusú történetek megírását. Sok pénzzel, sok odafigyeléssel építenek fel egy szerzőt. Henning Mankell volt a faltörő kos, utána jött Peter Hseg, akinek Smilla kisasszony hóra vágyik című könyvéből sikeres film is készült (A hó hatalma). Hseg a dán irodalom klasszikusa, Andersen utóda és Karen Blixen rokona, akinek az áttörését jellemző módon a krimi hozta meg. A 90-es években aztán jött a nagy boom - gombamód szaporodó szerzőkkel, szakmai és olvasói sikerekkel, egy világszerte ismert brand ernyője alatt. Ezeket az írói teljesítményeket nem szeretném túlmisztifikálni, de értem az olvasói rajongást. Az általunk ismert kiváló írókon kívül - mint Stieg Larsson, Jo Jo Nesbø, Indridason, Karin Fossum, Camilla Läckberg vagy a dán Sara Bledel - van még néhány név, akiket bemutathatna a magyar könyvesszakma. Mondjuk a norvég Unni Lindellt. Vagy érdekes lenne még több fordítást olvasni John Ajvide Lindqvisttől, a Hívj be! szerzőjétől.
MN: Magyarországon a kiadói gyakorlat leköveti a külföldi trendeket, a skandináv kánont?
SZA: A fontosabb krimiszerzők többsége olvasható magyarul, nem kis részben az Animus Kiadó sorozatának köszönhetően. Ami fájó, hogy a sikerkönyvek nem keltik fel az érdeklődést az őket kitermelő irodalmak iránt. Magyarországon van néhány szakember, aki igazán képben van a skandináv kultúrában, érdemes lenne őket megkérdezni. A Scolar Kiadó a skandináv irodalmak egyik elkötelezett magyarországi terjesztője, számos igényes szerző jelent már meg a sorozatukban, például Linn Ullmann vagy Erlend Loe. Igazán koncepciózus irodalmi programmal, amely nemcsak a skandináv, de az egész északi területet lefedi (Finnországot is beleértve), a Polar Könyvek jelent meg a piacon. Néhány éve még az Európa Könyvkiadónál is rendszeresen jelentek meg ilyen regények fordításai, többnyire svéd szerzők. Elmondható azonban, hogy nálunk még sokszor elképzelés nélkül, könyvfesztiválokon kialakult esetleges szimpátia alapján fordítanak magyarra. Egyébként folyóiratokban, mint a Lettre International vagy a Nagyvilág, meglehetős rendszerességgel, határozott tematikához kapcsolódva jelennek meg a skandináv irodalommal és társadalommal kapcsolatos esszék, szépirodalmi szövegek.
MN: Kiket ajánlanál még? Te min dolgozol éppen?
SZA: Kedvelem Anne Holt politikai krimijeit - ő ügyvédként dolgozott, majd igazságügyi miniszter lett, volt tehát gyakorlati tapasztalata a témában. A svéd Jan Guilou szórakoztató olvasmánynak kiváló, Ninni Holmquist novelláit pedig minden bizonnyal kedvelnék azok az olvasók, akik rajongói a dán dogmafilmeknek. Izgalmas olvasmány a bevándorlócsaládból származó svéd Sofi Oksanen legelső és a Chilében született, de norvégul író Pedro Carmona Alvarez legutolsó regénye. De ez csak néhány példa. És akkor még nem is beszéltünk olyan klasszikusokról, mint Tarjei Vesaas, akinek Is-slottet (Jégkastély) című regénye is megérne egy misét. Én viszont mintha a végére értem volna a fordítói korszakomnak. Nagyon kritikus vagyok, nehezen találok olyan regényt, amin igazán lelkesen tudnék dolgozni. Inkább ülök egy novellán hetekig, mint hogy belevágjak egy hosszabb munkába. Bár végül is lenne egy könyv, Roy Jacobsentől A csodagyerek. Az ötvenes évek világa egy kelet-oslói munkáscsaládban - nagyon sokat meg lehet belőle tudni a nagy jólét, az olaj megtalálása előtti Norvégiáról. Azt azért lefordítanám.
