Az egyik legjobb detektív, akit azonban szenvedélye újra és újra bajba sodor: alapjáraton is képtelen távolságot tartani nyomozásaitól, úgy meg pláne nem, ha a felderítendő ügy valamiképpen személyesen is érinti. A benne lévő feszültséget soha nem őrjöngésben vezeti le, hanem italba és dohányzásba fojtja – ilyenkor elégedetten morfondírozik az önpusztítás módozatain. Cigarettáit – a műfaj íratlan szabályai szerint – mindig összetöredezett dobozból pöcköli ki, a szálvéget a legtöbbször le is kell harapnia. Tizenöt éves Ford Escorttal jár, amit, ha biztos akar lenni újbóli beindításában, célszerű lejtőn parkoltatni. Barátja nincs, csak olyanok, akik valamiért ragaszkodnak hozzá, és akikhez ő is ragaszkodik, például gyerekkori, ugyancsak sok mindenen keresztülment különc taxis ismerőse. A külvilág elismeri képességeit, ám ő könnyedén mond le mindenféle karrierről; közönyössége, sokak számára sokszor érthetetlen cinizmusa persze csak páncél, amely alatt nem csupán érző szív dobog, hanem amely elrejti kétségbeesett félelmét mindattól a szörnyűségtől, amivé a világ vált – a világ, amit az évek során oly behatóan meg- és kiismert.
Az 1997-es első regénye óta jelentékeny nemzetközi sikert befutott norvég Jo Nesbø nyolc Harry Hole-történetet írt eddig. Magyarul a sorban harmadik (Vörösbegy), a negyedik (Nemeszisz) és az ötödik (Boszorkányszög) kötet jelent meg, utóbbi idén. Az egyes darabok külön-külön is élvezhetők és érthetők, noha nem kizárólag a főhős és néhány visszatérő szereplő köti össze őket. A nálunk is kiadott művek például trilógiaként is fölfoghatók: mert bár mindegyikük középpontjában egymással össze nem függő gyilkosságok állnak, mindhármon végigvonul az a fegyvercsempészési ügy, amelynek a hátterében kötetről kötetre erősebben rajzolódnak ki egy rendőrségen belüli szövevényes bűncselekmény-sorozat kontúrjai.
Jo Nesbø nem csak alakjai megformálásakor használja a jól bevált kliséket; a közeg – elsősorban is Oslo – megrajzolása sem mentes a szeterotípiáktól. Skandináviában, ugye, hull a hó, de legalábbis meg lehet fagyni (a Boszorkányszögben ellenben mindenki fuldoklik a hőségtől), munkaidő után pedig – hétvégenként azonban mindenképpen – vedel az egész félsziget. Nesbø eljárása abban is szokványosnak mondható, hogy az írásaiban megjelenített világ kilátástalan és menthetetlen – miközben Norvégiáról (vagy Svédországról) nem feltétlenül ezek a jelzők ugranak be először a kívülállónak. Hanem – mi is? A szociálisan gondoskodó állam, a polgári jólét és a szabad individuumok nagyfokú felelősségérzete, a köz és az egyén dolgainak a racionalitáson alapuló pragmatikus ügyintézése: csupa olyasmi, amire a világ más tájain legfeljebb vágyakozni lehet. Nesbø – és számos kortárs skandináv kollégája, például a svéd John Ajvide Lindqvist, akinek vámpírtörténete (Hívj be!), bármily furának tűnjék is, sokkal inkább tekinthető kritikai realista, mint misztikus műnek – tudatosan használja e közhelyeket, egyidejűleg erősítve (például a műfaji kliséket vagy az alkoholizmus motívumot) és az ellentétükbe fordítva őket (például a világ más részein csodált-irigyelt "skandináv modellt"). A bűn, a társadalmainkban (valamennyiben) potenciálisan meglévő szörnyű lehetőségek ábrázolása annál erőteljesebb, minél "nagyszerűbb" az a tágabb környezet (jelen esetben Oslo), amelyben a rossz megtörténik. Nesbø bűnregényei érdekfeszítő, fordulatos cselekményvezetésű, jól kimunkált karaktereket mozgató történetek; a kifejezés legjobb értelmében vett szórakoztató művek. (Mindazonáltal nem egyenletes színvonalúak: például a Vörösbegy nagy idő- és térbeli távokat átfogó, talányosan nyitva hagyott sztorijához képest nemcsak az enyhén széttartó Nemeszisz haloványabb, de a Boszorkányszög óraműpontossággal kidolgozott története is visszalépés némileg.) Meglehet, ennyi is elegendő lett volna a sikerhez: a jelek szerint azonban Nesbø egy mélyebb szinten is telibe kapta a kor- és közérzületet mind hazájában, mind azon kívül. A náci múlt, a neonáci motívum rendszeres visszatérése, a bevándorlás és a rasszizmus problémája, az egyes ember törékenysége és kiszolgáltatottsága, a jó és rossz közötti határvonal elmosódása kivétel nélkül olyan témák, amelyekre a világ bármely pontján rezonál az arra fogékony olvasó. És e ráhangolódás nem csupán Beate Lønn (Harry Hole legigazabb kollégája) magánéleti sebezhetőségére, a külvilággal szembeni riadt távolságtartására állhat, hanem mondjuk a jelenbeli norvég társadalmat újra és újra próbára tévő quislingi örökségre is – hiszen arról, hogy a kibeszéletlen, földolgozatlan történelmi örökség (mint amilyen immár hét évtizede Norvégia ambivalens viszonyulása a kollaborációhoz) miként emészthet egy közösséget, speciel Kelet-Európában is sokat lehet tudni.
Jo Nesbø: Vörösbegy (2008); Nemeszisz (2008); Boszorkányszög (2010). A köteteket Petrikovics Edit fordította, és az Animus adta ki.
