Magyar Narancs: A 70-es évek végének zenei földcsuszamlása nemcsak a regény fiktív szereplői, hanem az ön számára is meghatározó volt. Hogyan élte meg tinédzserként a San Franciscó-i punkrobbanást?
Jennifer Egan: Először is gyorsan leszögezném, hogy én magam nem voltam punk. Kívülálló voltam, bár olyan, aki bizonyos eseményeknek szemtanúja volt. A San Franciscó-i punkszíntér jelentőségének megértéséhez mindazonáltal kicsit hátrébb kell húzódni az időben, és figyelembe venni, hogy San Francisco az amerikai ellenkultúra központja volt a 60-as években. A 70-es években viszont, amikor felnőttem, már csak a hippikorszak utóhullámait tapasztalhattam meg: az utcákon még mindig sok hippit lehetett látni, de a helyzet a legkevésbé sem volt vidám - nagyon sokan küzdöttek komoly drogproblémákkal, és sok volt a hajléktalan, mert számos utcagyerek érkezett San Franciscóba még ezekben az években is, hogy egy letűnt korszak színes maradványait keresse. Én folyamatosan azt kívántam, hogy bárcsak korábban születhettem volna, mert akkor részese lettem volna egy jelentős ellenkulturális mozgalomnak. És ekkor robbant be a punk, ami nemcsak zeneileg volt nagyon más, mint a 60-as és 70-es évek rock and rollja, hanem a dühös, szemben álló, nihilista attitűdje miatt is, ami némi távolságból persze már nem feltétlenül tűnik pozitívnak, ám ettől még felpezsdítette a 70-es évek kiábrándító és üres mindennapjait. Számomra nagyon fontos volt megélni, hogy mégsem születtem túl későn, hogy új és izgalmas jelenségek bármikor feltűnhetnek az ember életében.
MN: Látott példát erre az intenzív, teremtő haragra az utóbbi évek popzenéjében?
JE: Az elmúlt húsz évben csak a hiphopban tapasztaltam hasonlót, de hát nézze: én egy 51 éves, kétgyermekes anya vagyok, nem követem szorosan a popzenét. Ugyanakkor még mindig izgatottá tesz, ha valahol nyers érzelemmel találkozom. Kérdés persze, hogy mihez kezd valaki a haraggal. A punkrock minden szimplaságával együtt is érdekes válaszokat adott erre, de engem íróként nem annyira maga a zene, hanem inkább a körülötte kibontakozó színtér érdekelt, amely szintén nagyon dühös volt, egyúttal viszont szomorú is, amit csak később láttam be, mert akkoriban minden annyira elragadónak tűnt. Azok a barátaim például, akik az események centrumában voltak, szinte mind heroinfüggők lettek, és sokan közülük nem élték túl a punkkorszakot - a 70-es évek legvégén ugyanis a város jelentős melegközösségének közvetítésével megérkezett San Franciscóba az AIDS, amiről akkoriban még semmit sem tudtunk, és sok intravénás droghasználó elkapta a betegséget.
MN: Voltak olyanok a színtér túlélői közül, akik megkeresték önt a regény megjelenése után?
JE: Voltak, és nagyon élveztem, hogy végre, annyi év után én, aki nem voltam bennfentes, válthatok néhány szót a meghatározó figurákkal, akiket láthatóan kielégített, hogy a nagy napjaik hangulata helyet kaphatott az irodalomban.
MN: A regény elején két Proust-idézet áll, ugyanakkor egy interjújában Iggy Popot jelölte meg a regény védőszentjeként.
JE: Az eltűnt idő nyomában nélkül az én regényem sohasem születhetett volna meg. Amikor, már idősebb fejjel, végigolvastam, azon gondolkodtam, hogy az idő múlása nem csupán az egyik érdekes témája a regényeknek, hanem talán az egyetlen igazi, állandó tárgya. Azon gondolkodtam, hogyan tudnék mai könyvet írni az időről Proust módszereinek másolása nélkül, sűrítettebb, szikárabb módon. Nem találtam megoldást, évekkel később azonban, amikor elkezdtem írni ezt a regényt, ráeszméltem, hogy a tudatalattim mégis megadta a választ a teoretikus kérdésre. A zene és az időélmény, a zene és az emlékezés pedig nagyon szorosan összetartozik. Ami pedig Iggy Popot illeti, ő azért volt fontos számomra, mert számos műfaj között tudott könnyedén hidat ácsolni. A legsúlyosabb punkként kezdte, utána viszont gyönyörű zenéket készített Bowie-val Berlinben, amelyek az én legfogékonyabb éveimben jelentek meg: akkoriban úgy éreztem, hogy például a Passenger tökéletesen tükrözi a kapcsolatomat a világgal, idézek is belőle a regényben. De nem ő volt a kedvenc zenészem: az én legkedvesebb bandám a Who volt, amelyet a regényben feltűnő punk kölykök aligha tartanának sokra.
MN: A regény számos szereplője a zeneiparban dolgozik, egy olyan iparágban, amely évek óta hanyatlófélben van. Mi a helyzet ehhez képest a könyviparral? Jó dolog ma írónak lenni Amerikában?
JE: Amióta csak publikálok, azt hallom, hogy nem jó, úgyhogy az időzítés valószínűleg mindig rossz. A véleményem az, hogy az amerikaiak nem olvasnak elég könyvet. Európában járva legalábbis azt látom, hogy több embert érdekel az irodalom, ami persze nem jelenti azt, hogy Amerikában ne volnának lelkes olvasók, de a kulturális fókusz nem a könyvekre irányul. Maga a könyvipar pedig elég bizonytalan időket él át; komoly recesszión esett át nemrégiben, az e-book-piac még mindig csak formálódik, az Amazon szerepének megítélése pedig finoman szólva is ellentmondásos - de csodák csodájára még mindig vannak emberek, akik írók akarnak lenni!
MN: Mi a leghatásosabb módja ma Amerikában annak, hogy egy szerző vagy a kiadója eljuttasson egy könyvet az olvasókhoz? A televízió?
JE: A televízióban gyakorlatilag szó sem esik könyvekről - Oprah Winfrey műsora csak a szabályt erősítő kivétel. A reklámozás legjobb útja itt a közszolgálati rádió, amelynek a hallgatói között sok az irodalomrajongó, úgyhogy ha meg tudsz szólalni valamelyik jelentősebb csatornán, akkor biztos, hogy felpörgeted az eladást.
MN: Nem bosszantja önt, hogy amikor a legjelentősebb kortárs amerikai regényírók kerülnek szóba, sokan csak férfiak, Jonathan Franzen, Don DeLillo vagy Thomas Pynchon nevét említik?
JE: Valóban örömteli volna azt látni, hogy az emberek nem fordulnak gondolkodás nélkül a férfiak irányába, amikor az irodalmi csodagyerekeket kutatják. Ugyanakkor számos írónőt nagyon komolyan vesznek Amerikában - ott van például Jhumpa Lahiri, vagy, ha mondhatok kanadait is, akkor Margaret Atwood, úgyhogy az irodalmi közbeszéd ma már távolról sem csupán a férfiakról szól.
MN: Nem is szokott találkozni írónőkkel kapcsolatos előítéletekkel?
JE: Hadd fogalmazzak így: rengeteg férfiolvasóm van, úgyhogy ha léteznek is előítéletek, annyira károsak már nem lehetnek. Sokszor úgy van, hogy ha valamit meg tudsz nevezni, akkor már meg is szűnt problémának lenni, mindenesetre a nők regényeivel kapcsolatban az a közhely járja, hogy "kisebb lélegzetűek" vagy hogy "családcentrikusabbak" - csakhogy az utóbbi időben egy csomó jelentős férfi író is a családi élet dinamikája felé fordult. Gondoljon csak Franzenre!
MN: Ön szerint egyébként ki ma a legjelentősebb amerikai író? Sokan Philip Rothot gondolják annak.
JE: Nem hiszem, hogy meg lehetne nevezni csupán egyet, ahhoz túlságosan is sokféle írónk van. Nyugodtan mondhatná valaki például William Gibsont, aki még azelőtt gondolkodtatott el bennünket számos technológia hatásáról, hogy az adott technológia a kezünkben lett volna. Más viszont Thomas Pynchont említené, hiszen mindannyian a Súlyszivárványon nőttünk fel. A kérdés az, hogyan definiáljuk a jelentősséget. Ha úgy, hogy valaki hosszú időn át meghatározó, akkor Toni Morrison vagy Don DeLillo jöhetne szóba, hiszen rajtuk több olvasógeneráció is felnőtt már. De ha azt kérdezzük, ki az, aki most, ebben a pillanatban képes rá, hogy izgalomba hozzon egy csomó embert, akkor inkább Rachel Kushnert mondanám, akinek a regénye, a The Flamethrowers igazi esemény volt nálunk ebben az évben.
MN: Nemrégiben a Twitteren publikált egy novellát. Bevált a kísérlet?
JE: Csak azért vágtam bele a projektbe, mert a hang, amellyel dolgoztam a szövegben, igen jól érezte magát a tweetek nagyon szűk határai között. De ez csak az egyik megjelenési formája volt. A szöveget a New Yorker twittelte tíz este alatt, de közben megjelent nyomtatott formában is a magazinban. Érdekes, ám nem túl meglepő módon számos olvasó nem szerette a Twitteren olvasni a szöveget, főleg azok nem, akik sok embert követnek, a New Yorker ugyanis percenként dobott ki egy-egy tweetet, és egy zsúfoltabb Twitter-falon elég nehéz volt követni az elbeszélést. Inspirációs forrásként azonban bevált.
