Könyv

Már Karinthy is megmondta, hogy férfi és nő nem értheti meg egymást, hiszen mindkettő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit. A svéd írónő regénye kevéssel gazdagítja e tudásunkat, de legalább kimondottan szórakoztató módon teszi.

Hogy Izlandról mindenkinek a gejzírek jutnak eszébe, az teljesen rendjén való, de hogy egy izlandi szerző természetrajzot kerülő könyvével is ugyanez lehet a helyzet, az már meglepőbb. Pedig a LoveStar épp olyan, mint a természeti jelenség: várunk, várunk, aztán egyszer csak előtör a tünemény a földből, akkor örülünk egy kicsit, majd várakozhatunk megint egy sort.

"Ha jól belegondolok, Henrik Ibsen, Edvard Grieg, Edvard Munch jut kapásból eszembe a norvég kultúráról" - írja Józsa Márta a norvég irodalomnak szentelt lapszám egyetlen, e kissé hevenyészett mondattal együtt is szép esszéjében. Noha a tág téma ezúttal kevesebb teret enged a szerkesztői virtuozitásnak, mint a folyóirat legutóbbi, a pizsama, a kém vagy az át-tér hívószavakra felfűzött számainak esetében, a magas átlagszínvonalú, esetenként megrázó novellák és regényrészletek izgalmas és sokszínű gűjteményt adnak ki.

Vissza a gyökerekhez! Valami ilyesmi lehet a nálunk most debütáló szerzőpáros írói hitvallása, akik ugyanis bevallottan Maj Sjöwall és Per Wahlöö (a könyv egyik mondatában ironikusan meg is idézik a régi Martin Beck felügyelő alakját), a skandináv krimi ötven évvel ezelőtti alapítóinak formálása felé kanyarítják vissza érdeklődésüket.

Műhelytitkok, keletkezéstörténetek, meghatározó olvasmányélmények, anekdoták, önéletrajzi adalékok, szellemi állásfoglalások, kultúra- és művészetelméleti gondolatok, ars poeticák és a kortárs irodalmi, kulturális (és esetleg politikai) közegen belüli önelhelyezések - rendszerint valami ilyesmit vár az olvasó, ha egy híres íróval készített interjút vesz a kezébe. Hát még, ha interjúkötetet!

Az utóbbi évtizedek angol nyelvű lírájának egyik legnagyobb hatású és legellentmondásosabb figurája kétségkívül Ted Hughes. Sylvia Plath sötét, zárkózott (ellen)párjaként még egy hollywoodi moziban is feltűnt Daniel Craig alakításában, bár ezért a legkevésbé Hughest lehet hibáztatni.

"Akkor maga nem is balkáni?" - teszi fel a kérdést egy törzsvendég a felszolgálónak a Kocsis család kávézójában. "Voltaképpen nem, feleltem, de valahogy mégis, gondoltam" - emlékszik Ildikó, a regény elbeszélője.

Voltaképpen népszerű témáról van szó, mely a természetfilm-csatornák nézőit s alkalmanként - habár jóval kevésbé szakszerű kivitelben - a katasztrófamozik rajongóit is a székbe tudja szögezni, érdekes módon mégsem túl gazdag a vulkanológia magyar nyelvű, szakmailag is igényes irodalma. Bár erre könnyedén vágnánk rá a választ: hogyne, hiszen Magyarországon, sőt a Kárpát-, avagy Pannon-medencében nincsenek is vulkánok - pontosabban voltak ugyan valamikor, évmilliókkal ezelőtt, de már réges-rég kihunytak!

"Hát megvallom, az én reálpolitikám a Szentlélek Úristen" - fogalmazta meg álláspontját a hetvenes évek közepén a hivatalosan akkor már két és fél évtizede feloszlatott magyarországi jezsuita rendtartomány provinciálisa, Kollár Ferenc, s ő aztán igazán jól tudta, miféle áldozatokat is követel Jézus katonáitól az állampárti diktatúra.

"Uraim, hogyhogy nem látták, hogy jön a krízis?!" - szegezte a kérdést II. Erzsébet a London School of Economics konferenciáján összegyűlt tekintélyes közgazdászoknak. Ezzel nyit a könyv, hogy a továbbiakban célja szerint bemutassa, miként születnek meg a gazdasági és politikai szereplők fontos döntései, ezek eredőjeként hogyan vágtattunk bele a globális válságba, és miért van az, hogy Magyarország még a többieknél is jobban elbarmolta a dolgokat.

Az író, aki nem fogadta el az orosz elnök meghívását. Az író, aki posztapokaliptikus regényeivel a Sztrugackij testvérek és a moszkvai metró nagyságának adózva csinált divatot. Az író, akinek több százezer példányban kelnek el a regényei. A Metró 2034 és a Szürkület szerzője a ponyvapiactól a politikáig, a százezres példányszámoktól a celebrity életformáig sok mindenről mesélt a Narancsnak.

Az orosz sztárszerző Metró 2033 című kötetével nagyon betalált. Az apokalipszis és a tömegközlekedés találkozása a végtelen moszkvai alagútban nyilvánvaló hülyeségei ellenére is fantasztikus, sőt a maga műfajában fantasztikusan jó könyv.